Arra kelltem, hogy a nevemet kiabálják. Elaludtam volna? Egyszer csak valaki megállt a kerítés mögött. Szerencsére a bokor takart engem, de én láttam őt. Marcus volt az. Kezei zsebében pihentek. Arcán aggodalom tükröződött. Nagyot sóhajtott, amikor Martinus lépett mellé. Kezét vállára helyezte.
- Ne félj. - nézett bátyára. - Meg fogjuk találni. - Marcus csak hümmögött, majd cipője orrára pillantott.
- Undorító vagyok. - mondta, majd felvett egy követ és a vízbe hajította. - Szörnyű dolgokat mondtam neki, amiket még Eva sem érdemelne meg. Pedig mind tudjuk, hogy milyen. Lili egy álmomat váltotta valóra. Én pedig bunkó voltam vele. Nem törődtem az ő érzéseivel. Lekezelő és figyelmetlen voltam. - Martinus meghúzta a száját, majd átkarolta testvérét.
- Gyere, menjünk. Van még egy-két hely, ahol nem néztük meg. - Marcus a hajába túrt és már sarkon is fordultak. - Amúgy próbáltad hívni? - basszus. Le kell némítanom a telóm.
- Nem. - mondta Mac és már kapta is elő a telefonját. Szerencsére időben lenémítottam. Ne vegyem fel és akkor rá ijesztek? Vagy rakjam le, hogy tudja még élek de semmi kedvem nincs vele beszélni. Annyi ideig agyaltam ezen, amíg le nem rakta ő. Csak állt egy helyben. Martinus hátranézett, majd visszament testvéréhez. Hirtelen átölelte. Marcus is amilyen szorosan csak tudta. Amikor elengedték egymást, Marcus a szeméhez nyúlt. Letörölt egy könnycseppet, ami az előbb hagyta el a szemét.
- Ne sírj! Megtaláljuk. Ne add fel. Minden rendbe jön. - ösztönözte testvérét és elindultak tovább keresni engem. Kimásztam a helyemről és leültem a hintára. Csak bámultam a csillagos eget. Nagyon sokáig ott ültem. Gondolkoztam a szavakon, amiket Marcus mondott. Aztán eszembe jutott, hogy elsírta magát. Libabőrös lettem. Olyan érzésem is volt, mint néznének. De nem mertem körülnézni. Egyszercsak két meleg kezet éreztem a derekamon, majd valaki a fejét a vállamra fektette hátulról. Szorosabban magához húzott, majd hirtelen lehuppant a fűbe, engem az ölébe húzva. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy Marcus az. Már az érintéséből is.
- Szeretlek. - mondta. - Szeretlek. Szeretlek - mondta el egyre többször. - Lili, én tényleg nagyon szeretlek. - mondta és valami rám csöppent. Egy könnycsepp. Megfordultam, hogy lássam az arcát. Szemei vörösek voltak a sírástól. Hirtelen újra magához húzott.
- Én nem akarlak elveszíteni. Nagyon szeretlek. A szívem megszakad. Esküszöm, érzem. Darabokban van. Sajnálok mindent. Nem tudom, miért voltam ilyen. Én... én... én szeretlek. - mondta arcát a nyakamba temetve. Sós, meleg könnyei végig szántották a börőm. Iszonyatos erővel szorított magához.
- Ne hagyj el. - sírta teli a ruhám.
Egyszer olvastam, hogy ha egy fiú sír egy lány után, akkor soha többé nem fog így szeretni már mást. Vagy ennek hiszek, vagy annak, hogy Marcus gyenge idegzetű. De szeretem és megbocsátok neki. Idővel. Ez azért mégis durva és fájó pont volt. Az előző sulimban is majdnem mindenki bántott és tőle többre számítottam. Nem esett jól nyílván.
Csak ott ültem némán és ő próbált időnként még jobban magához húzni. Egyszer csak eszembe jutott Eva.
- És mi van Evaval? - nem értette, vagy nem akarta. - Arról beszélek, hogy. Mármint, kényszerít tényleg, vagy amúgy is megcsókolnád?
- Úristen nem. És amúgy honnan tudsz róla? Eva mindig ügyel a részletekre. Sara-t is így kergette el.
- Vagy csak simán te nem figyelsz rájuk. Az a lány elvileg mindig veled volt, te mégis bedöltél Evanak.
- De neki senkije...
- Persze, így érthető is már, hogy miért tesz mindenkit tönkre, aki veled van és szeret téged. Ezt féltékenységnek hívják.
- De nincsenek barátai.
- Az nem ok erre. Manipulál téged.
- Dehogyis.
- Akkor - bújtam ki a kezei körül. - ölelgesd őt. Megyek keresek magamnak egy nem ennyire nyafka pasit. - vágtam hozzá. - SZERESD ŐT. - üvöltöttem. - Jah és add át üdvözletem. Üzenem neki, hogy sikerült. - Lehet nem kellett volna ezeket mondanom. Gyakran bántok meg embereket a puszta szavaimmal, pedig én csak védekezek. Ők is bántanak és én csak azt akarom, hogy ő is éreze az erejét annak, amit tett vagy mondott. De nem annyira, hogy megutáljon, bár gyakran úgy sikerül. Lehet, hogy most Marcus is inkább hagyj elmenni. Úgysincs rám szüksége már. Elindultam ki az út felé, mikor valaki mellém ugrott a ház mögül.
- A háznak két oldala van. - mondta Marcus.
- Az útnak is. - indultam át a másik oldalra.
- Nézd. Én sajnálom.
- Aha. - kezdtem a körmeim vizsgálni, mintha nem érdekelne, mit mond.
- Tudod én... - hallgatott el.
- Ne most találd ki.
- Csak meg akartalak védeni. Nem tudod mire képes.
- De most már tudom, te mire vagy.
- Ez... ez nem az én hibám. - hebegett-habogott összevissza.
- Akkor kié? - torpantam meg.
- Eva hibája. - állt meg ő is. Kérdően néztem rá. - De istenem. Értsd meg, hogy tudom mikre képes azért, hogy elérje a célját. - az égbe néztem és megráztam a fejem. Egy kamion közeledett. Marcus egyre hangosabban beszélt. A kamion mellém ért és én elszaladtam be az erdőbe. Marcus kiabált utánam. Valami olyasmit, hogy "Tudtam ", meg, hogy "Vannak medvék is erre."
