Az Ifjú Carter

Hatodik fejezet - A tudott tények

- Üdvözlöm! - mondja a bácsi.
Leültem a kanapéra. Lábaimat is felraktam.
- Na, jó elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? - kérdtem.
- Hogy vagytok? - kérdi a bácsi.
Sóhajtottam.
- Cruz, bocsáss meg! Nem tudtam...- mondja Luke.
- Semmi baj. Csak fáj a fejem. Megrepedt 4 bordám....- soroltam a próblémáimat.
- Kitalálom, ő varázslókat öl. Így akarja megkeresni az Idő kövét. - túloztam. Mama mindig mesélt erről, mikor még 8 éves voltam.
A bácsi és Luke furcsán nézett rám.
- Honnan tudod ezeket? - kérdezte a bácsi.
- Nem mondja, hogy igaz?
A bácsi elment teát készíteni.
- Kitalálom, a 6 végtelen kő is igaz? - kérdeztem Luketól.
- Sajnos. Ha felülsz könnyebb lesz. - tanácsolta Luke.
Nagy nehezen felültem. Úristen! Mi történik velem. Ráadásul rosszul érzem magam.
A bácsi visszajött egy csésze teával.
- Ezt most idd meg!
Kénytelen voltan, hogy ne vegyem el.
Gyorsan lehúztam, és visszafeküdtem. A kezemet az arcomra raktam.
Kiborultam. Miért pont velem történik ez? Sóhajtoztam.
- Mióta van ez így ? - kértem valakitől.
- Amióta New Yorknak új őrzője van.
- Új őrző?
- Kitalálom, Dr. Strange az!
Nagy szemekkel néztek rám. Már megint igazságot mondtam?!!
- Kisasszony, honnan tud ilyen sok mindent! - kérdi a bácsi.
Komolyan!!! Én..én..megörültem?!!
Biztos, ez a legészerűbb gondolat!
- Luke, én megörültem! - mondom még mindig furcsa helyzetben.
Luke leül mellém:
- Nem vagy örült! Csak, csak a világot máshonnan látod.
Sóhajtoztam.
- Lehet, de akkor mit csináljak. Nem mehetek vissza, még nem! - csuklik el a hangom.
- Nálunk maradhat, egy kis ideig. - ajánja fel a mester.
Az agyam csak kattog. Gondolkodok. - Köszönöm. Elfogadom az ajánlatát. - tisztára üzlet asszonyosan mondtam.
- Bocsánat, hogy eddig nem mutatkoztam be! A nevem Scott Wilson. - bemutatkozott a mester.
Odanyújtom fáradtságtól nehéz kezemet:
- Cruz Carter.
Kezet ráztunk.
- Hoztál magaddal ruhát? - kérdezte Luke felvont szemöldökkel.
Francba!, gondoltam a buszon hagytam a bőröndömet. Furcsa arckifejezésemből kiolvashatta Luke, mert így kezdte:
- Akkor bemegyünk a városba. Ha a mester megengedi.
Wilson mester összetette kezét, és „igent" bólintott. Luke, mint a villám elviharzott, és más fél percen belül átöltözött. Egy barna dzseki volt rajta, farmerral. A hajamat két kontyba fogom. Csak erre volt energiám.
Kiléptünk a szentélyből. Nem hiszem el, hogy mi történt eddig!
- Cruz, jól vagy? - s tekintettét az arcomra szegezi. Ilyenkor mindig komolyan kérdezi.
- Hogy jól vagyok-e? Nem tudom. - néztem a járdát.
- De, azt tudom, hogy itt kell maradnom. - folytatom.
Az idő pörög, odaértünk egy plázához. Az óriás ajtókon áthaladtünk, és az üzletek végtelen sorai tárultak elénk.
Felmentünk a mozgólépcsőn, és az egyik ázsiai berángatta Lukeot, a kínaiba. Az ázsiai nő a női fehérneműket mutogatta.
- Köszönöm, de nem kérek ööö, fehér...fehérneműket! - és kifáradt a bolt Luke.
Én, a bolt előtti padon ültem, és ott néztem végig ezt a folyamatot.
- Nem mondhatod el senki! - és a mutató ujját rám szegezte.
Titkosan nevetem, nehogy meghallja Luke. Régen éreztem magam ilyen jól. Bementünk az első boltba, a Pepcoba. Nyílván nem hoztam annyit pénzt, hogy a Nikeba, vagy a Mustangba menjünk. És kiderült, hogy dollár van nálam. Vissza kellet menni a váltóhoz, és aztán tudtunk vásárolni.
Mire eljutottunk, hogy egy hétre legyen ruhám, este hat volt. Mikor kifele jöttünk, történt valami egész rendkívüli.
- Luke! Luke! - hallatszott egy férfi hang.
Az unokatestvérem rögtön hátra fordult:
- Adam! Te mit keresel itt?
A fiú kb. egy magas volt Lukekal. Szőke haja, tarkójáig ért, kék szemei csak csillogott a napfényben. Ruházata farmerből, egy ingből és egy fekete pulcsiból állt.
- Üdvözlöm, hölgyen. A nevem Adam Smiths. - mutatkozott be Adam.
- Jó napot! Cruz Carter, Queensből. - üdvözöltem.
- Most mennünk kell, majd szerdán! - köszönt el Luke.
És kimentünk a plázából.
- Ki is ez az Adam? - kérdeztem kíváncsian.
- Barát. És rendőr.
- Aha. Mi is fog történni szerdán? - kérdeztem.
- Ö, lövészeti vizsgája lesz.
Sétáltunk, Twist Streeten. Az idő kezd felhős lenni. Lassan elkezdett esni. Most már szakad az eső. Jaj, de jó! Márcsak ez hiányzott! Futottunk a a járdán. És esett az eső. Nem hoztunk esernyőt! Hát de jó!