Az Ifjú Carter

Tizenegyedik fejezet - A második próba

Hosszú búcsúzás után, megindultunk Hong kong felé. Nagyi azt mondta, hogy van egy ismerőse, Li. Ő hozzá kell mennünk, ha megakarjuk keresni, az utolsó darabot. Hong kong nagyon zajos, zsúfolt, de mégis otthonos.
- Vajon, ha meg lesz a harmadik darab minden rendben lesz? - kérdezte Adam.
- Nem tudom, de meg fogjuk menteni. - és a kezemet a vállára raktam.
- Na, gyere még nem is láttad milyen valójában Hong kong! - és felnevettem.
- Elsőnek próbáld ki a palacsintát. - mutattam.
- Itt a palacsintát tányér hosszra alkotják, raknak bele gyümölcsöt, tejszín habot, majd háromszögbe nyajtják. - és vettem kettő darabot.
- Cruz, ez nagyon finom! - szólalt meg kisgyerekes hangon Adam.
- Megmondtam. - és hirtelen elszomorodtam, Luke is biztos megkóstolta volna.
- Gyere, látnod kell Tsing-Ma-hídat. - mondtam.
- De, még... - és a kezét húztam magam után.
  Taxival kb. fél óra alatt odaértünk a hídhoz. Fények elmosódtak, szemeim elkezdtek nehezedni, a testem eldőlt.
    Sötétség vesz körül, se fény, se épület. Én és a sötétség. Dark jelent meg előttem, - de most nyugodt volt. Zuhanok a mély sötétségben egyedül. Egy város környezetébe érek, vidám csendes városkába. Két gyerek, pontosabban egy kis fiú, és egy kis lány vígan játszik. A lánynak fehér haja, és kék szemei vannak, a fiúnak sötét haja, barna szeme. Az utcáról az erdőbe futnak. Egy tó közelében lefekszek a zöldellő fűre.
- Nem miért utálnak, mert furcsa vagy? - kérdezte a fiú.
- Tudod, a hajammal van a baj. - mondta a lány.
- Oly szikrázó, mint a téli hó. - bókolt a fiú.
A lány meg fogta a fiú, és ezt kiáltotta:
- Meg vagy. - és elsötétül a kép.
A következő kép egy házban van. A látott kisfiú a kanapén ül, a szülei előtt.
- Hol voltál?! Meg mondtam addig nem mehetsz szórakozni, míg nincs kész a zongora leckéd!! - ordítja a felnőtt férfi.
- Büntetés érdemel. - mondja nyugodtan az „anya”.
- Talán ha tűzzel játszik... - gondolkodott az „anya”.
- Remek ötlet! - boldogabb lett az „apa”.
Fiú a szénen sétált, Úristen! Szegény gyerek.
- Kivel voltál? - ordítja a fülébe az „apa”.
- Nem mondom meg! - ordítja a fiú.
És ellöki a fiút, a gyerek a szénbe esett.
    Elsötétül minden. Szegény gyerek, mit csináltak vele?!!! Egy újabb emlék jelent meg előttem. Az erdő lágy tavaszi szellője meglobogtatott egy nagy lány fehér haját. A lány térdén azaz a kisfiú hevert, aki felnőtt.
- Figyelj, ha elég erős leszek, együtt elhagyjuk ezt a porfészket. - mondta a fiú.
- Ben, nem ilyen egyszerű. Nekem a családom itt van. - mondja a lány.
- Izabelle, ne mond, hogy őket a családodnak nevezed? - kérdezte Ben.
Ben kezét a lány arcára rakta, és elmosolyodott. Izabelle visszamosolygott. Hogy tud mosolyogni, ha minden nap bántják?, hallotam a gondolatát Bennek.
  Másnap. Izabelle a konyhában tevékenykedik, - a süteményekhez. Távolabb az erdőben, egy ember puskával a kezében, lőni készül. A célpont Izabell. Megfogtam a lány kezét, de nem sikerül, mert szellem vagyok?! Rajtam keresztül megy a lövedék, és eltalálja Izabellet.
És felébredek. A hídon vagyok, pontosabban a kezemmel tartom magam, hogy ne esek le.
- Adam! Adam! - ordított olyan hangosan, ahogy csak tudom.
- Cruz, itt vagyok! - és balra néztem. Adam a híd másik oldalán volt.
- Azt hiszem nem tudom sokáig tartani magam! - és egyre jobban kezdett csúszni a kezem.
    A híd lebegő részekre volt osztva. Adam nagy levegőt vett, és elkezdett ugrálni ezeken a darabokon. Az első még sikerült neki, de még vagy 10 darab várt rá. A harmadikig simán ment minden, de aztán kiesett az egyen súlyából. Két kezével kapaszkodott, és sikerül felállnia. Aztán végül elért a kilencedikre, és akkor volt a nagy baj. A kezem lecsúszott az alsó darabig.
- Adam! - ordítottam.
Egy óriás lépéssel az utolsó darabra ugrott. Megfogta a két kezem, és felhúzott. A híd visszaállt régi külsejében. A kezembe repült a harmadik darab, és elmosolyogtam.
- Meg van! - mondta Adam.
- Igen. És még valami. Láttam valamit az ellenségünk múltjából. - mondtam.
- És mi lenne az? - kérdezte Adam.
- Hogy lett rossz.