Az Ifjú Carter

Tizenötödik fejezet - Élet vagy Halál?

 5 másodperc...és elmegyek, 4 másodperc... és apával leszek, 3 másodperc... és szép lesz a világ,2 másodperc... biztonságban lesznek, 1másodperc... egy mély levegő...  

- Nee! – ordítok fájdalmamban. A penge, aminek engem kellett eltalálni, Isabelle testét szúrta át.

Széttört bennem egy világ, pont ezt akartam elkerülni. Sírva elkezdtem Isa testéhez kúszni, Adam kihasználva a pillanatot, Dark mellkaséba döfte a kardot. A lány törékeny testét a lábamra tettem. A pengét kihúztam, majd a sebre nyomta kezemet. Isa megfogta kezemet:

- Figyelj! Te nem halhatsz meg, mert a világnak szüksége van rád! Nagyon erős ellenség közeledik, és ha te nem segítesz, nem lesz esélye az egész univerzumnak! – nehezen vette a levegőt, a szájából vér folyt.

- Megígérem, hogy nem hagyom cserben a világot! – a könnyeim az arcára potyogott.

Megtörölte könnyeimet, majd elbúcsúzott. Teste virág részecskéké változott. Dark teste feketeszenet hagyott hátra. Adam hozzám sietett, rátámaszkodva – még akkor is nehezen – sikerült megmozdulni. 10 percbe került mire odaértünk Lukehoz. Jinnék is megérkeztek végül.

- 5 percünk van 10-íg. És még itt vannak az állatok. – Jin és Li a szobor előtt tartotta a frontot, míg mi Lukeről leszedtük a láncot.

- Szét kell választanunk! Mindenki fogjon meg egy darabot! – megfogtunk egy-egy darabot, próbáltuk szét választani időben. A kutyák egyike gyorsan igyekezett, hogy elénk ugráljon. Nehéz volt szétválasztani a gravitációs vonzást, ráadásul már csak 4 percünk volt.

- Rajta!

Mindenki nagyobb erőt adott bele, de még így sem akart szét válni.

- Gyerünk! Képesek vagyunk rá! – elsőnek Lukera néztem – Erősebben! – majd Adam arcát figyeltem meg.

2 perc és az apokalipszis beteljesül. De váratlanul a darabok engedni kezdtek. Szépen elhúztuk őket egymástól. Hatalmas robbanás. A kutyák eltűntek, mindenki más a földre zuhant. Mivel Adam tartott neki eltört a keze, Luke keze maradványokkal teli, az én fülem vérzik.

- Jó kis hétvégi kirándulás! – viccelt Luke. Elkezdtünk nevetni, de borzasztóan fájt.

- Hogy fogunk haza jutni? – kérdezték a fiúk.

- Várj még 1 percet! – felültem, hogy normális pozícióba legyek.  

Egy helikopter zajait hallottuk a távolból. Íme, a B terv: a mester egy helikoptert hoz a csatába, de elkésett egy kicsit. A bácsika kiszállt a gépből, 95 ezer év után hozzánk ért.

- Hol az izgalom, hölgyem? – felvonta szemölködét.

- 5 perccel korábban történt. – mutattam a kezemmel.

- Azt a betyárját – csípőjére rakta két kezét – Az ereklye?

Luke és Adam összeszedte a darabokat, majd odaadták a mesternek. Egy teleportot nyitott meg, majd száműzte a szemét dobra.

- Keljen fel, kérem! – kezet nyújtott az öregember.

- Nem megy. – hirtelen szomorú lett a kedvem – Eltört a gerincem.

- Értem. Akkor sürgősen el kell érnünk a célpontot. – a mester és Jin segítettek fel kelni.

Beszálltunk a gépbe: a bácsika és Li irányító fülkében, Jin és Luke az első sorülésen, én 3 széket elfoglaltam a fejem Adam ölében.

A célpont 3 és fél napra van, ha nem állunk meg. Ha a szervezetem nem kapja meg a megfelelő protézist, akkor itt az úton meghalok. A mester tudta jól mi a kockázat. Lehunytam szemeimet, jobb, ha álmomban halok meg.

A következő pillanatokban fények villognak a szemembe, orvos, akik arra törekednek, hogy megmentsenek.

- Nincs pulzusa! Újra kell éleszteni! – egy hideg gépet szívemre helyeznek, egy löketett add.

- Belső vérzés! A protézis átszúrta a jobb tüdő lepényt! – fulladozni kezdtem.

Az orvosok vitatkoztak, de én egyre jobban csak vesztettem az erőmből. Csak újra és újra próbáltak életbe hívni, de hiába. Azt éreztem, hogy egy kádban vagyok, a saját véremben fürdők. Veled szemben ott van a legnagyobb ellenséged: önmagad. Megfogja nyakad, a saját véredbe folyt.

Levegőt szívok. Oxigént. Élek? Vagy ez csak a halál után pillanat? Nem. Én Élek. Tudok mozogni, legalábbis fel tudok ülni. Lila selyemruha van rajtam. Csinos, gondos hálószobában ébredtem fel. A cipőm az ágy mellett. Óvatosan felhúztam, s közben a kabátom is magadra került.

Az üveg ablakokon csodálatos fények szűrődtek be: napkelte van. Lassan odasétáltam a szerkezethez, rájöttem, hogy apám meséi életre keltek: ez itt Wakanda. Hát, sikerült. Komótosan elhagytam a helyiséget, és elkezdtem keresni apa barátját. Fegyveres női őrök álltak minden ajtónál.

Emlékszem apa mindig mesélte, hogy van egy hely, ahol minden valóra válthat, de nem Disneyland. Mesélte, hogy van itt egy fém, mint valami kincs, mágikus ereje van. Mesélt a Törzsök történetéről, a kultúrájukról, a technológiájukról, de én ezt mind mesének hittem. Megálltam egy nagy ajtónál mély levegőtvettem. Majd az őrök kinyitották. A király, t'challa állt előttem.