Az Ifjú Carter

Tizenkettedik fejezet - Az igazi erő

- Mit csinálunk most? - kérdezte Adam.
Itt vagyunk a nagyim ismerősénél, és azon agyalunk, hogy mit csináljunk.
- Fogalmam sincs. De ki kell találnunk valamit. Felhívom a mestert. - mondtam.
A vezetékes telefonhoz mentem, beütöttem a számokat, és a fülemhez emeltem a kagylót. A tévé a másik szobában ment. Bedugtam a fülemet, hogy tudjak koncentrálni. A telefon hallgatott, senki se beszél, de aztán megszólalt....csak a hang posta. Leültem az ebédlőben, és ittam egy pohár vizet.
   Két darab nálunk van, de Luke nincs itt. Muszáj megmentenünk, nem bírnám tovább elviselni, azt a szomorú érzést. Elindultam a fürdőszobába, hogy megmossam az arcomat. A folyosón egy fehér hajú lány jelent meg. Szétnéztem, megdörzsöltem a szememet, mire a lány elindult jobbra. Lassan követtem, de rájöttem, hogy ő azaz a lány, akit láttam. Felkapom kabátomat, és utána rohanok. Az utcán már elveszítettem, de a haja feltűnő. Átmegyek az úttesten, egy autós leszólt.
   Tovább megyek, lassan elnémul a város. Egy parknál megáll. Arc vonásai kisimulnak.
- Miért hoztál ide? - kérdeztem.
Ebben a pár napban, sok olyan megmagyarázhatatlan dolog történt, csak követem az ösztöneimet; az EQm nagyon megnőtt.
- Az emberek hibáznak, de megérdemelnek még egy esélyt. - boldog szemeiből könnyek csordulnak ki. 
- Szóval, ezért....- kezdenek a képek összeállni a képek.
- Nem hittem volna... - nekem rohan és átölel.
Meglepetten vigasztalom, tudom milyen érzés. A lány szépen elmondott mindent, ami velük történt.
- Szóval igaz? - kérdeztem.                       - Te lennél ő ? - motyogta magában.       - De az hát nem lehet?!                                - Ki vagyok én?                                           - A különleges emberek között kapcsolatok szoktak kialakulni. De ha tudod a mind a kettőnk emlékét, akkor....
Egy durranás hallatszik. Megfordulok. Ahol megszálltunk, onnan egy fekete színű sugárzás csúfította el az eget.
- Siess. - mondta halk szavaival a lány.
Gyors kocogásba kezdek, felrohanok a lépcsőn. Ellököm az embereket, végül megérkezem a fekete sugár forrásához. Fellépcsőzök, kicsapom az ajtót, csak annyit látok, hogy:
- Cruz, ne enged, hogy...elvegye! - ordítja Adam, miközben egy varázslat a falhoz tartja. Gondolkozok, pörög az agyam. Mit csinálhatnék?
- Tudok mindent! - vágtam a fejéhez a szavakat. - Izabelle nem ezt akarta volna!                             
 Az ereklyét kezdte  lazábban fogni. Adam végre kiszabadul a varázslatból.                   
- Tudom miért halt! - terheltem tovább Darkot.                                             - Elég legyen! Dehogy tudsz te semmit! - ordította. - Frigida muros caligine!    A testem teljesen megdermedt, mintha valami visszafogott volna.        - Cruz! - mondta egy ismerős hang.       - Cruz! - ordított tovább.
Egy helyen vagyok, asszem, igen ez egy Vidámpark. Magamra nézek, kisebb vagyok, kölykösebb a hangom. A hajam két coftba gumizva. Valamiért sírok.                                           - Cruz! - hátranézek, Luke az.
Futva utolért. Mikor utolért, letérdelt elém - ilyenkor olyan nyominak számított a magasságom, Lukehoz képest, ő persze óriás. Valamiért sírok, de miért? Egy buszmegállóban ott van a pontos dátum. 2015. nov. 3 15:48. Apa!! Zuhatagok jönnek  a szememből.                                                  - Elég gyors vagy. Hé, minden jól van? - kérdezte Luke. Annyira jó volt hallani a hangját. átöleltem, olyan szorosan, se varázslat, se távolság el nem választhat. Elkezdte simogatni a hajamat.
 - Ne felejtsd el, mindig mindenhol ott leszünk veled! Akár a világ másik felében, vagy a síron túl!  Nem számít mit mondanak, mit írnak mindig veled leszünk! - hallottam a családtagjaim hangját. - Itt vagyunk a a szívedben!
Kinyitottam szemeimet, s a falon fehér színnel: Amor rosas dona mihi vires.                                           
 Izabelle a fülembe súgta:
- Olvasd!  - Amor rosas dona mihi vires! - a hangom egyesült az Izabellével.                                                    Rózsaszínű rózsák özöntek Dark felé. Elvette a ereklye darabjait, és eltűnt. A testem újra tudott mozogni. Adamhez siettem, segítettem.                                     - Eltűnt? - kérdezte nevetségesen.            - Eltűnt, az ereklyével együtt. - mondtam keseredve.                                  - Már csak egy napunk van, és vége mindennek. - néztem ki az ablakból.