Álruhában

21. Ismerős ismeretlen

- Phil! Philip! - Lola kétségbeesetten próbálta magához téríteni a fiút. Megrázta a vállánál fogva, az arcát paskolgatta, de Phil semmilyen életjelenséget nem produkált. A lány elsírta magát. A testre borulva zokogott.

- Nem halhatsz meg! Hallod? Nem engedem!

- Az én hibám! Miért kellett felszállnom erre a hajóra? A nők tényleg csak balszerencsét hoznak...

Minden Philippel töltött idő eszébe jutott. Amikor először találkoztak, és azonnal összhangba kerültek. A fiú bátor hozzáállása igazából bármihez, okos megjegyzései, segítőkészsége, hatalmas szíve és hihetetlen lojalitása. Egyszerűen lehetetlen, hogy egy ennyire nagyszerű fiú, akinek nincsenek is rossz tulajdonságai ne legyen többé...

Lola álomba sírta magát.

Amikor felébredt már nem volt köd. A nap fényesen sütött, a kék égen pedig csak pár bárányfelhő úszkált.

- Hogy lehet ilyen szép idő, egy ennyire szörnyű napon? - kérdezte elkeseredetten. Még mindig Philip mellett ült, sápadt arcát, zúzódásokkal teli testét bámulta.

Egy köpeny hevert pár lépésnyire a homokban, Lola felvette és ráterítte a barátja testére, hogy csak a fiú feje látszódott ki alóla.

A lány felállt. Már elbúcsúzott a barátjától. Ideje volt továbbmenni, hiszen nem maradhat itt örökre. Az első lépéseket még bizonytalanul tette meg, aztán már nem is nézett hátra többet.

~~~~~

Megint leszállt a köd. Jobb karja néha hozzáért a sziklafalhoz, úgy lépkedett előre. Az út vége nem látszott. Már több órája menetelt előre. Megpróbált nem gondolkodni, mert különben olyan dolgok jutottak eszébe, amitől elfutották szemét a könnyek. Hiszen Philip, a drága, jó, segítőkész, barátságos Philip meghalt, nincs többé....

Na tessék, már megint erre gondol! És már megint nem lát semmit a könnyeitől!

Leroskadt. Fejét a tenyerébe tette, megpróbálva kizárni a külvilágot. A válla még mindig rettenetesen fájt, nem volt képes rá, hogy visszarántsa a helyére. Ráadásul a fejében is egyre erősödött a zúgás.

Bumm! Bumm!

Egyenletes zúgás. Mint a harangok.

De hiszen ezek tényleg harangok!

Lola felkapta a fejét. Harangok! Ha vannak harangok, akkor városnak is kell itt lennie valahol a közelben!

A lány felpattant. Sietős léptekkel indult meg a kongás irányába. A köd miatt azonban csak a hallására hagyatkozhatott. A harangozás egyre erősödött, de visszhangozni is kezdett. Lola azonban határozottan ment előre a sziklafal mentén. Hiszen a tenger vagy a fal ellehetetlenítette, hogy abban az irányban bármit is keressen, amerről jött, pedig nem látott semmiféle utat, amely másfelé vezetett volna.

Ekkor hirtelen csend lett. Olyan csend, amiben éppen csak visszhangzott a harangzúgás, majd az is szép lassan elhallgatott.

- Ezt nem hiszem el! - a lány dühösen toppantott egyet. Végre van egy esélye, hogy jobbra forduljanak a dolgok, erre ezt is elszalasztja. Körbefordult. Bár ő maga sem tudta, mit vár. Hiszen semmi újat nem vehetett észre a köd miatt.

Újra elindult, de ezúttal lassabban. Kezét a rücskös szikla felületén húzta végig. Ujjaival követte a kitüremkedéseket és a mélyedéseket. Felpillantott. A meredély teteje nem is volt olyan magasan. A peremén pár fűszál hajladozása látszódott az enyhe szellőben.

Talán fel tudnék odáig mászni, gondolta magában a lány. Két kezével megragadta a sziklát, de megrándult a szája. Elfelejtette a karját. Még mindig nem volt a helyén. Kezdett elege lenni, ebből a sérülésből. Ép kezével megfogta a vállát, de nem volt rá képes, hogy egy erőteljes rántással visszategye a helyére. Nem elég erős ehhez.

- Marad a gyaloglás! - mormolta keserűen.

Elindult. Lassan a köd is eltisztult, és előbukkant a hold. Úgy látszik, itt csak nappal van köd, éjjelre pedig eltűnik. Furcsa egy hely ez, gondolta magában. Felnézett az égre. Egyre több csillag fényes pontját vette észre, majd lassan a csillagképek is kirajzolódtak. A hercegnő, a vitorlás, a lovas és a csipkefürt. Ez utóbbi volt a kedvence. A szigetek egyik legjellegzetesebb és legszebb virágáról lett elnevezve.

A karmazsinpiros növény, minden szigeten pontosan egy helyen, a földdarab legmagasabb pontján nőtt, ott is csak pontosan négy szál. A legtöbb betegséget képes volt meggyógyítani, de csak nagyon súlyos esetekben szabadott használni. Ha valaki ezt a törvényt mégis megszegte és kiderült, az komoly büntetést kapott.

De Lola nem a gyógyító ereje miatt szerette ezt a csillagképet. Az egyik, talán egyetlen teljes emléke az édesanyjáról az volt, ahogy ketten ülnek egy zöldellő réten, jó magasan minden felett, és négy sötétpiros csipkefürt lengedezik mellettük a szélben. Anyja egy papírdarabra rajzolgatott, ő pedig kiterülve feküdt a fűben, és a felhőket nézte az égen. A fiatal nő kezében lévő lapon a csipkefürt virágai bontottak lassacskán szirmot. A hercegné csodálatos rajztehetséggel volt megáldva.

Lola elmosolyodott, akkor még kislány volt. Még mindig emlékszik részletre ebből a képből, egyedül édesanyja arca fakult meg idővel.

~~~~~

A köd mégjobban besűrűsödött. Bekúszott a lány ruhái alá, és Lola dideregni kezdett. Nincs idegörlőbb az állandó ködnél, amikor az orrodnál is alig látsz messzebb, és fogalmad sincs, mikor fogsz belelépni egy szakadékba.

Pár méterre tőle egy sötét árny kezdett kibontakozni a ködből. Lola megtorpant.

Az alak közelebb jött. Nagy, fekete kabátot viselt, aminek a gallérja fel volt hajtva, elrejtve az arcát. De az alakján látszódott, hogy férfi.

Lolának kikerekedett a szeme. Hiszen ő ismeri ezt az embert! Bár a haja rövidebb volt, mint az emlékeiben, de a színe pontosan olyan sötétbarna volt. Az arcával azonban valami mégsem stimmelt, bár a szemei zöldje semmivel sem volt összetéveszthető.

- Nikolas! - kiáltott fel, majd odarohant a férfihoz és nagy lendülettel a nyakába ugrott. A kalóz karjai csak pár másodperc késéssel karolták át a derekát, de onnantól már jó szorosan tartották a lányt.

A bajusz! Lola gondolatban a fejére csapott! Nincs bajsza! Az a kedves kis bajusz, ami annyira jóképűvé tette a férfit. Vajon miért vágatta le? Helyette csak egy kis borosta volt az orra alatt és a szakáll helyén.

- Mit csináltál eddig? Hol bújkáltál? Azt hittem, már sose foglak megtalálni! - Lola szájából csak úgy ömlöttek a szavak és a kérdések. Egyikre sem érkezett válasz, de ő igazából nem is várta.

Csak jó pár perc elteltével lépett egy kicsit távolabb a férfitól. Alaposan szemügyre vette az arcát. Most valahogy olyan más volt. Csillogott valami a szemében, aminek nem kellett volna ott lennie.

- A vállad.

Lola felkapta a fejét a hangra. Valahogy ez is más volt. Nem a megszokott kedves hang, hidegebb volt, távolságtartóbb.

- Tessék? - nem értette, mire gondol Nikolas.

- A vállad. Nagyon csúnyán kifordult a helyéről. Hadd segítsek! - a kalóz közelebb lépett és gyengéden megfogta a karját. A lány aprót bólintott. - Fájni fog! - figyelmeztette, majd minden előjel nélkül visszarántotta a sérült vállat a helyére.

Lola hatalmasat sikoltott, majd a fájdalomtól elvesztette az eszméletét.

~-~-~-~-~-

Nem sokkal később a szél feltámadt a parton, és a szőke szempillák megrebbentek.

2018. 09. 29.