Vissza hozzád [Befejezett]

5.fejezet - Empty wallets

„Living our lives
Dancing on empty wallets
Spend it all on you
Until we die
Dancing on empty wallets."

A pillanat teljesen magával ragadott. A szája gyengéden érintette az enyémet, félve a reakciómtól. Ajkai mézédesek voltak, a legfinomabb íz, amit valaha kóstoltam. Az érzések bombaként törték át a védőrendszeremet, és nem hagytak nyugodni. Ilyet már olyan rég éreztem, hogy már-már azt hittem, sosem tapasztalom meg újra. A kezemmel a pólója nyakát markolásztam és úgy véltem, hogy nem tudtok elég közel kerülni hozzá. Egyszerre boldognak éreztem magam. Szabadnak. Minden a helyére került, minden probléma szertefoszlott. A világ tetején éreztem magam, mintha én uraltam volna a mindenséget. A felismerés tornádó erősségével keresztezte utamat. Calum az én másik felem, csak vele vagyok teljes, csak vele vagyok egész. Mindazok ellenére, amin átmentünk, amit átéltünk és amilyen fájdalmat okozott nekem, és okoztam én neki. Ez mind abban a pillanatban nem számított. Nem volt mérvadó többé. Calum tökéletesen helytelen és rossz volt nekem. Egy méreg. Ezért volt olyan fájdalmas messze lennem tőle.

Nem tudom mennyi ideig voltunk elfoglalva egymással, de nem adatott meg nekünk sok idő. A lift túloldaláról egy mély, erős hang hallatszott. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Torkomban dobogó szívvel néztem körül. Még mindig a liftben voltunk, amiről totálisan megfeledkeztem. Calum aztán szakértője volt, hogyan felejttesse el velem a világot.

- Halló! Jól vannak odabent? – csendült fel újra az ismeretlen hang.

- Igen, minden rendben. Tudnak nekünk segíteni? – válaszolt Calum, mivel bennem még nem volt annyi lélekjelenlét, az elmúlt percek eseményei miatt.

- Persze, a kerület tűzoltóságáról jövünk. Nemsokára kiszedjük Önöket. Csak legyenek még pár perc türelemmel, és kérem, ne ijedjenek meg, ha esetleg megmozdul egy kicsit a lift. Mi itt leszünk és biztosítom magukat, hogy a legnagyobb biztonságban fognak kikerülni onnan. – mondta a tények szerint a tűzoltóság egyik tagja, majd utasítások és egy fúró hangja szűrődött át a csukott ajtón. Mit ne mondjak, én abban a pillanatban elbírtam volna, ha egy tűzoltó nyakon locsol egy jó nagy adag hidegvízzel. A nyakamon és a halántékomon versenyt folytak az izzadságcseppek, az arcom lángolt és a tüdőm is szaporán kapkodott levegő után. Még mindig marcangolt a klausztrofóbia, de biztos voltam benne, hogy nem csak ez az egyetlen oka a légszomjamnak. Hanem a mellettem ülő Calum, aki a történtek után, magába zárkózott, és néha vetett rám egy-egy pillantást. Ide hallottam az agyában nyikorgó fogaskereket, a hangos gondolatait, ahogy próbálta összerakni magában a dolgokat.

Pár perccel később a lift lassan megindult felfelé, és körülbelül egy méter után megállt. Ebből arra gondoltam, hogy a tűzoltók sikerrel jártak, és már éppen az ajtóhoz léptem volna, amikor egy hatalmas feszítővas döfte át a lift vasajtaját, majdnem eltalálva engem. De szerencsére Calum gyorsan kapcsolt és időben rántott el. Míg ki nem nyílt az ajtó, szorosan ölelt át hátulról, de ügyelve arra, hogy ne okozzon fájdalmat.

- Végeztünk! – kiáltott fel a mély hang, amihez most már arc is társult. Egy őszülő ember állt a liftajtóban. - Jöjjenek ki! Úgy gondolom elég időt töltöttek odabent. –invitált ki minket az öreg tűzoltó. – Jill Morrison vagyok, a kerületi tűzoltóság parancsnoka. Remélem, jól vannak, és nem történt komolyabb sérülés. Viszont a szabályzat miatt meg kell vizsgálnunk önöket, amit a mentőseink fognak elvégezni.

- Nagyon köszönjük, hogy kimentettek minket. Szerencsére nem történt semmilyen sérülés. Nekem volt egy kisebb pánikrohamom, de azt a bezártságtól való félelmem okozta. – néztem rá Morrison parancsnokra, és a friss levegő jóleső érzéssel töltötte el a tüdőmet. Éreztem, hogy az arcomról is kezd eltűnni a forróság és a karjaimat a megkönnyebbülés érzete járja át.