Vissza hozzád [Befejezett]

14.fejezet - Ghost of you

„So I drown it out like I always do
Dancing through our house
With the ghost of you..."

A repülőtér felé tartva nem éreztem semmit. Sem szomorúságot, sem bánatot, sem dühöt, sem csalódottságot. Semmit. Csak űrt. De azt hatalmasat. Mai nap eseményei olyan gyorsan és orkáni erővel peregtek le, hogy nem voltam képes feldolgozni őket. Úgy tűnt számomra, mintha meg sem történt volna. Valahogy, mire kiértem a reptérre, a nemrég még érzett fájdalom is eltűnt. A lelkem túlélőüzemmódba kapcsolt és azon voltam, hogy minél hamarabb hazaérjek, minél hamarabb eltűnjek ebből a városból.

A reptéren azonban nehezebb dolgom volt, mint amire számítottam. Mindenhol emberek voltak. Boldog emberek. Ez most nagyon nem hiányzott nekem. Valakik nyaralásból jöttek, valakik meg pont oda indultak. Voltak, akik hoztak, vagy éppen vittek el valakit a repülőtérről. Láttam párokat és családtagokat, amint úsznak a boldogságban, mert újra találkozni tudtak. Az előbb említett fájdalom érzése kezdett méregként visszakúszni ereimbe, de igyekeztem ellenállni neki. Eszembe jutott, hogy pár órával ezelőtt én is ilyen boldog és önfeledt voltam a barátaim és szeretteim körében. Meg most már tudom, hogy naiv is. A barátaimnak hitt emberek most tényleg hátba szúrtak. Nem úgy, mint az előző alkalomkor. Most tényleg megtörtént, és ők páholyból nézték végig, ahogy otthagyom Calumot. Mikor eszembe jutott a neve, a szívem szorítani kezdett. Becsapott és hazudott nekem. Mikor ölelt és csókolt elhitette velem, hogy az enyém én meg az övé vagyok. De hazugság volt az egész. Átvágott és játszott velem. Mintha olyan könnyen megkapható lennék. Egyszerűen hülye voltam és naiv, amiért azt hittem, hogy sikerülhet Calummal a dolog. Egyértelmű volt, hogy nem. Pedig annyira csodálatos volt ez a másfél nap vele. Maga volt a mennyország. De sokszor, ami álom, az álom is marad.

Miután becsekkoltam, elővettem a telefonomat, hogy felhívjam a szüleimet. A telefonom képernyője teljesen betelt, annyi értesítés, nem fogadott hívás és üzenet virított rajta. A bandából és a barátaim közül szinte mindenki egyidejűleg próbált elérni, ezért a telefonom folyamatosan rezgett. Már azt sem csodáltam volna, hogy ha beadja az ipart. Annak ellenére, hogy nem állt szándékomban válaszolni egyikre sem, megakadt a szemem pár üzeneten.

Calum

„Kérlek Deli, maradj. Csak hallgass végig. Kérlek..."

Cassie

„Adaline, ne csinálj hülyeséget! Gyere vissza!"

Ashton

„Kicsilány, nem tudod mi van a háttérben, engedd, hogy megmagyarázzuk. Maradj kérlek. Ne ismétlődjön meg az, ami tavaly! Várunk vissza, minden rendben lesz, hidd el."

Miután elolvasta ezeket a sorokat, az eddig teremtett viszonylagos nyugalmam és érezelemmentességem kezdett eltűnni. Nem mehettem vissza. Oda nem, ahol ilyen módon átvágtak és becsaptak engem. Elég alkalmuk és lehetőségük volt arra, hogy szóljanak arról a lányól, de nem tették. Most meg már ne mentsék a menthetőt, mert az a hajó már rég elúszott. Eleget láttam és hallottam ahhoz, hogy tudjam azt, hogy mi az igazság. Nem kellett nekem magyarázatokat meghallgatnom. Döntöttem. Hazamegyek és örökre elfelejtem őket.

Már a kisbuszon ültem, ami a repülőhöz vitt minket, amikor is váratlan események sora következett be. Nem akartam hinni a szememnek. A terminál ablakain keresztül kirajzolódott Calum és Ashton alakja, amint kétségbeesetten kapkodják körbe a fejüket, annak a reményében, hogy megtalálnak. Hátuk mögött a kisírt szemű és idegösszeroppanás szélén álló Cassie tűnt fel. Amikor realizálódott bennük, hogy már nem vagyok ott, Calum idegesen és hitetlenül csapott bele a legközelebbi székbe és erőtlenül rogyott le rá. Cassie újból sírva fakadt, akit a szomorú Ashton ölelt át. Nem tudom, hogy a többiek merre lehettek, de már így is eleget láttam ahhoz, hogy könnyek lepjék el a szemem.