Vissza hozzád [Befejezett]

8.fejezet - Talk fast

„Would you wait, a moment
Ringing the bell for last call
Would you wait, a moment
Just give me a second, that's all"

- Calum? – szólaltam meg csendesen, mert már vagy 10 perce ültünk a szobában a levelet olvasva, de Calum egyszer sem szólalt meg, úgy tűnt, mint aki lefagyott. A reakciója nem várt volt, ugyanis azt hittem, hogy hatalmas tagadásokba kezd. De nem így tett. Szótlanul ült mellettem az ágyon a képernyőre meredve, csak néha rángott egyet az álkapcsán látható ér. - Minden rendben?

- Nem én voltam. – szólalt meg végre Calum, azonban még mindig nem nézett rám.

- Tessék? –kérdeztem vissza, bár nagyon is jól tudtam, hogy mire céloz.

- Nem én voltam az, aki írta neked ezt a levelet. A mai napig még a létezéséről sem tudtam. Nem tudom, hogy ki volt, hogy mi volt ezzel a célja, de én biztos nem küldtem neked ilyet. – hadarta kétségbeesetten és mikor végre rám nézett, szemeiben zavarodottságot véltem felfedezni. – Tényleg nem én voltam, hinned kell nekem! – folytatta, miközben egyik kezét a combomra tette. Ez az apró érintés sokféle érzelmet váltott ki belőlem.

- Én... én hiszek neked. – fogtam meg a combomon pihenő kezét és gyengéden megszorítottam. S nem hazudtam. Abban a pillanatban tényleg hittem neki. A zavarodottsága, a kétségbeesettsége és a reakciója alapján nem vontam kétségbe a szavait. De akkor ki volt és miért tette ezt velünk? A megválaszolatlan kérdések száma csak egyre növekedett. – De akkor ki volt?

- Nem tudom. Nem... nem, nem tudom. - fogta meg a fejét fáradtan Calum. Úgy nézett ki, mint aki 10 perc alatt vagy 15 évet öregedett. Annyira zavart volt a tekintete, hogy nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mire gondol, vagy mit érez. Az enyéimmel ellentétben. Ugyanis én egyszerre voltam boldog, mert nem Calum írta a levelet, zavart, de legfőbbképpen dühös, ugyanis valaki megírta azt az emailt és elküldte szándékosan nekem, hogy ezzel tönkretegye a kapcsolatunkat. Meg tudtam volna fojtani azt az illetőt.

Calum hirtelen felpattant az ágyról és lenézett rám. Féltem, hogy úgy hagy itt engem, hogy nem segít megoldani ezt a rejtélyt és megint elzárkózik tőlem. Pedig most kellene csak igazán összefognunk és választ találni a kérdésekre.

- Hova mész? –kérdeztem remegve.

- Megyek lezuhanyozom, és közben átgondolok dolgokat, mert nekem ez így egyszerre nagyon sok. Ennek a tudata mindent megváltoztat. A rólad és a szakításunkról alkotatott véleményemet, az elmúlt egy évet, az érzéseimet. Mindent. – felelt a kérdésemre és tehetetlenül engedte le maga mellé a kezét.

- S nem is akarod megbeszélni ezt? Ráadásul ki kéne találni, hogy mégis kinek a műve ez. Most nem kéne igazán bizonytalanságban hagynunk a másikat. – léptem volna felé, de meggondoltam magam, és a könnyeimmel küszködve kinéztem az ablakon.

- Mindent meg fogunk beszélni és hidd el, ha rájövök, hogy ki volt ez a szemétláda, aki tönkretette mindkettőnk életét, megverem. – lépett inkább ő hozzám és megölelt. A karjai között nem bírtam tovább, elsírtam magam. Az elmúlt egy év és a hátam mögött álló hét minden eddigi feszültsége folyóként omlott ki a lelkemből és hagyta el a testemet. Haragudni akartam Calumra, meg nem hinni neki, de olyan nehéz volt, amikor olyan kétségbeesetten mondta, hogy nem ő a ludas. Őszinte volt. Láttam rajta. – Ne sírj! Utálom, ha sírni látlak. Ne sírj, kérlek! - simogatta lassan a hátam. – Mi lenne, ha egy fél óra múlva találkoznánk a szobámban és elkezdenénk ezzel az üggyel foglalkozni? A többiek is segíthetnének, ha nem bánod. Addig én is lezuhanyozom, meg te is lenyugszol és összeszeded magad egy kicsit. – suttogta a fülembe, és a hangja meg a közelsége miatt már nyugodtabb voltam.