Vissza hozzád [Befejezett]

4.fejezet - Want you back

"Can't help but wondering if this
Is the last time that I'll see your face
Is it tears or just the fucking rain?
Wish I could say something
Something that doesn't sound insane
But lately I don't trust my brain
You tell me I won't ever change
So I just say nothing

No matter where I go, I'm always gonna want you back
No matter how long you're gone, I'm always gonna want you back
I know you know I will never get over you
No matter where I go, I'm always gonna want you back"

Nem tudom mennyi ideig ültem az ágyon magamba roskadva, miközben az emlékek folyamatosan ostromoltak. A kezemben lévő régi fénykép már gyűrött volt. Nem is vettem észre, hogy ennyire szorítom. Calum meg én annyira elválaszthatatlanok voltunk, szinte nem is tudtunk egy lépést sem megtenni egymás nélkül. Boldog voltam mellette. Igazán boldog. S ő is az volt. Legalábbis azt hittem. De hamar arcul csapott a valóság, ugyanis szinte egyik napról a másikra hagyott faképnél, egyetlen egy levelet hátrahagyva. Semmi többet. Egy nyamvadt levelet. Még csak nem is kézzel írta, hanem hanyagul emailben szakított. Még most is érzem az egy évvel ezelőtti fájdalmat, ami akkor járt át, mikor az ominózus éjszakán elolvastam a levelet. A tüdőm levegőért kiáltozott, a szívem ezerrel vert, és a szédülés kerülgetett. Én naivan azt hittem, hogy a veszekedésünket meg tudjuk beszélni, túl tudunk jutni rajta, de tévedtem. Ugyanis az előzmények fényében Calum szerint menthetetlen volt a dolog.

Egy hangos kopogtatás zökkentett ki a melankóliából, ami miatt majdnem szívrohamot kaptam. Gyorsan lehajítottam a gyűrött képet az ágyra és elindultam az ajtó felé.

- Megyek már! –kiáltottam, amikor a kopogás kezdett dörömböléssé alakulni. Nem tudtam, hogy ki lehet az, és hogy miért ilyen türelmetlen.

Kinyitottam az ajtót, és Ashton képe jelent meg előttem, amint újbóli kopogtatásra emelte a karját, de megakadt a mozdulata a levegőben, amikor már nem volt előtte az ajtó.

- Szia Ash! Valami gond van? Miért dörömbölsz ennyire? –kérdeztem, miközben próbáltam mosolyogni.

- Ezt én is kérdezhetném. – nézett végig rajtam elkomolyodva. Nagyon reméltem, hogy nem látszik rajtam semmi abból, ami az elmúlt fél- egy órában megrohamozott.

- Gyere beljebb. –invitáltam őt a szobába, hiszen még mindig az ajtóban álltunk és bámultuk egymást.

- Sírtál? –kérdezte hirtelen Ashton, és én azt sem tudtam, hogy mit reagáljak. Teljesen elfejtettem, hogy még 5 perccel ezelőtt, sírva nézegettem az exem képét. Gyorsan ki kellett találnom valami választ, amit még talán nagyjából el is hisz.

- Nem dehogy. – tagadtam először. - Csak anyukám hívott az előbb, és mondta, hogy a farmon lévő kisfiú, akinek segítünk újra fog tudni járni. S az örömtől könnyeztem egy kicsit. Megyek, megmosom az arcom. Mindjárt jövök. – improvizáltam gyorsan, de a szemem sarkából láttam, hogy az ablakbál álló Ashton kétkedve néz felém, majd lassan bólint. Gyorsan hátat fordítottam neki, és beiszkoltam a fürdőszobába.

A kézmosóra támaszkodva vettem pár mély levegőt és szembenéztem a saját tükörképemmel. Tény és való, hogy nem néztem ki annyira biztatóan. A szemem egy árnyalatnyit piros volt, az arcom fehér, a hajam kócos. Nem kellene ennyire kiborítania a szakításnak. Hiszen már egy év eltelt. De olyan volt, mintha nem is én lennék azóta. Össze kell szednem magam. Láthatóan nem érdeklem már Calumot, amit tudtomra is ad szörnyű viselkedésével. Az meg, hogy egy évvel ezelőtt miért szakított velem, nem szabadna már foglalkoztatnia. Ő nem akar velem lenni, és nem érdekelte, hogy ez összetör-e engem vagy sem. Így elhatároztam, hogy engem sem fog érdekelni ő. Már rég nem kéne. Hamar megmostam az arcom, majd kilépve a fürdőből, hangosan verni kezdett a szívem. Ugyanis Ashton egy gyűrött fényképet nézegetett, amit az ágyon felejtettem. A francba.