Vissza hozzád [Befejezett]

9.fejezet- Monster Among Men

„Oh no no no, I can't take it
Oh no no no, I won't break your heart again
I don't wanna be a monster among men"

- Hova mész? – nézett rám Calum, mikor elindultam ki a szobájából a többiekkel együtt. Nem tudtam, hogy maradnom kéne-e vagy sem, pedig beszélnünk kellett volna kettőnkről. Ezzel nagyon is tisztában voltam. Csak annyira sok volt az elmúlt pár nap, és ez a videózás Hope-pal még csak rárakott egy adagot az amúgy is szörnyű kedvemre.

- Egyedül kell most lennem egy kicsit. Ígérem visszajövök, vagy találkozhatunk valahol, ahol beszélni tudunk, csak jelen pillanatban erőtlen vagyok ehhez. Meg anyámat is fel kell hívnom, ha nem akarom azt, hogy értem jöjjön. -fordultam felé, és láttam rajta mennyire fáradt és megviselt ő is.

- Menj nyugodtan, de majd tényleg nem ártana egy beszélgetés. – engedett utamra, majd fáradtan dőlt végig az ágyán.

A folyosón haladva mindenki csendben lépkedett. Senki sem tudott hozzászólni a történtekhez. Meg is értem. Az elmúlt órák eseményei olyan kaotikusak voltak, hogy teljesen elfelejtettem, hogy még csak szerda éjjel van. Milyen fura, hogy egyetlen nap is képes megváltoztatni az ember egész életét. Reggel felkelve még nem gondoltam volna, hogy estére kiderül minden és ráadásul ilyen fordulattal.

A szobámba érve kelletlenül vettem elő a telefonom és már rosszul voltam a rám váró beszélgetéstől. Szerintem anyámmal sokkal bonyolultabb lesz megértetni a döntésemet, mint megbeszélni Calummal ezt a nyomorult helyzetet.

Anya mintha csak arra várt volna, hogy megcsörrenjen a telefonja, egy csengés után már fel is vette.

- Adaline Rose Hill! Mégis mi a fenét képzelsz magadról? – szólt bele a telefonba köszönés nélkül és a hangja miatt örültem, hogy nem állok közvetlen mellette.

- Anya, kérlek hallgass végig! Nem olyan egyszerű a helyzet... -kezdtem volna bele az én verziómba, de édesanyám nem engedett sok teret nekem.

- Nekem nagyon is egyszerű kislányom! Itt van egy gyöngyszem fiú, aki az életét is odaadná érted az első adandó alkalommal, te meg eldobod, mint egy megunt játékbabát. Mi ütött beléd? Nem gondoltál arra, hogy milyen helyzetbe hozol minket apáddal a Williams család előtt? – hadarta mérgesen anyám és magam előtt láttam az eszelős tekintetét. Sose volt rossz viszonyom a szüleimmel, mindig jóban voltunk, de a hatalmas sikereik meg a társadalmi státuszuk miatt néha elszállt velük a ló. Most sem volt másképp. A Jasonnel való szakításomat is úgy fogták fel, hogy ez egy rossz pont a társadalom szemében feléjük, és félnek ennek a visszhangjától. Rosszul esett, hogy nem az én érdekeimet helyezték előtérbe.

- Figyelj ide anya! Szeretném, ha meghallgatnál! Egyszer, csak egyetlen egyszer kell végighallgatnod és rám figyelned úgy, hogy nem vágsz közbe és utána én is meghallgatlak téged. – álltam a sarkamra, és anya is meghallhatta az élt és a bátorságot a hangomban, mert megadóan sóhajtott egyet. – Nem csak Jasonnek rossz, hanem nekem is. Tudom én hagytam el, de hidd el, nekem sem volt könnyű meghoznom ezt a döntést, meg rájönnöm arra, hogy nem úgy érzek iránta, mint ő énirántam. Hazugságban éltem eddig, mert bebeszéltem magamnak, hogy az érzésem iránta szerelem, pedig az nem az volt. Mindig is kedveltem Jasont, meg örültem, hogy a barátomnak tudhattam, de sajnos ez nem elég ahhoz, hogy össze tartson két embert. S sajnálom, hogy ezt pont neked kell elmagyaráznom. Szeretem Jasont, de mint embert és barátot, nem, mint szeretőt, vagy esetleg férjet kellett volna. S ezt most fájdalmas, mert nyilvánvalóan az mindkettőnk számára, de még mindig jobb, hogy most lett vége, minthogy később jöttem volna rá erre. Engem is veszteség ért, mert elvesztettem az egyik barátomat, akit ráadásul én üldöztem el. Ezzel együtt kell élnem, de nem tudok változtatni a kedvéért az érzéseimen. Nem akarok úgy járni, mint te. – mondtam el anyámnak is a valóságot, viszont az utolsó mondatot mér csak halkan toldottam hozzá a mondanivalómhoz. Tudtam, hogy ezzel a mondattal fájdalmas területre tapintottam.