Vissza hozzád [Befejezett]

1. fejezet- Meet you there

„So you go your way and I'll go mine
And if we're meant to, I'll meet you there"

Két héttel ezelőtt

Fáradtan dörzsöltem meg a homlokom, mely folyamatosan lüktetett. Nem elég hogy egész nap itt rothadok ebben a régi és poros könyvtárban, de még a légkondinak is meg kellett adnia magát. Mintha így lett volna elrendelve. Az óra csigalassúsággal telt, hiába pillantottam rá örökkévalóságnak tűnő percenként, nem haladt sehova sem. Sóhajtva próbáltam még a fejembe erőltetni azt a maradék anyagot, ami hátra maradt. Persze, teljes nyugodtsággal elhalaszthattam volna másnapra is a dolgot, mert időm volt bőven, mint a tenger, de túl irányításmániás voltam ahhoz, hogy hagyjam magam legyőzni. Szóval maradtam. Mikor úgy véltem, hogy már eléggé tudom a dolgot, ahhoz hogy lelépjek a francba, felálltam és összepakoltam a cuccom.

A könyvtárból kiérve mellbevágott a kaliforniai időjárás. A levegő enyhén fülledt volt, de kibírható. A távolban hallottam a Csendes-óceán halk moraját, ahogy a vize csapdosta a strandok partjait és a sziklákat. Az óceán enyhe sós illattal töltötte meg a levegőt. Még mindig fejfájással, de enyhe mosollyal az arcomon indultam el a legközelebbi kávézóba, ahová mindig is jártam, mielőtt elköltöztem innen. Vagyis inkább elmenekültem, de ez részletkérdés.

Az utcán a jól megszokott zsúfoltság, tömeg és dugó fogadott. A jelen lévő embereknek több mint a fele nem is helyi volt, hanem turista, akikből az év minden napjára jutott egy adag Los Angelesnek. A kocsik hosszú sorokban álltak a pálmafákkal szegélyezett úton, és néhány türelmetlen vagy késésben lévő ember szinte ráfeküdt a dudára, mivel a sor nem haladt. A Nap a házak és hatalmas épületek mögött narancsos színben pompázott és lassan készült elhagyni az égboltot és átadni a helyét a Holdnak, ami itt LA-ben sokkal nagyobbnak, fehérebbnek látszott. Ez a város sok mindent meg tud változtatni egy perc alatt. A Napot, a Holdat, az életvitelt, az erkölcsöt, az emlékeket, az embereket, de legfőképpen azok életét. Mint az enyémet is. Így végiggondolva már értem, hogy miért rohantam el innen fejvesztve egy évvel ezelőtt, és miért nem hiányzik nekem egyáltalán Los Angeles. Pedig sok mindent hagytam hátra. Az egyetemet, a lakásomat, a munkahelyemet, a barátaimat, és egy számomra nagyon fontos embert, aki kitépte a szívemet. De mindegy, nem is számít már. Rég volt.

Olyannyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy majdnem elhaladtam a kedvenc kis kávézóm előtt. Így gyorsan visszamentem, és beléptem a kicsi, családias kávézóba, aminek a neve egyszerűen Coffee Shop volt.

- Kit látnak szemeim! Deli, mi szél fújt erre? Nem is tudom mikor láttalak utoljára. Egy éve is van talán. Mi lett veled? –ugrott nyakamba Josie néni, a tulajdonos.

- Elköltöztem. Vagyis inkább haza. - öleltem át gyengéden az idős nőt, aki minden egyes nap meghallgatta a gondom, ellátott kávéval és néha anyám helyet anyám volt. Igen, ő is azon emberek közé tartozott, aki fontos volt számomra, de a város elvette tőlem. Senki nem gondolná, hogy ez a kívülről szép és csodás LA belülről rohad.

- De miért nem szóltál nekem kedveském? Azt hittem, hogy találtál egy jobb kávézót, vagy valami szomorú ok miatt nem jársz már ide. – cammogott vissza a pult mögé Josie néni, aki ennyi idő elteltével sem változott, megmaradt annak az aranyos, idős öregasszonynak, aki az emlékeimben élt.

- Igaza van, szólnom kellett volna, bocsásson meg, de minden olyan gyorsan történt. Mire észbe kaptam és vettem egy mély levegőt, már otthon voltam. – magyarázkodtam.

- Miért hagytad el a várost? Csak nem menekültél? Mi lett az egyetemmel? Remélem nem hagytad ott fiatal lányka, olyan nagyszerű vagy abban, amit csinálsz!- szegény Josie néni hirtelen azt sem tudta, hogy mit kérdezzen. Féltem, hogy szívinfarktust kap itt a végére. Még csak az hiányzott nekem, hogy elvigye a mentő.