Vissza hozzád [Befejezett]

7.fejezet- Youngblood

„Remember the words you told me, "Love me 'til the day I die"?"

/Adaline szemszöge/

Erőtlenül fordultam át a másik oldalamra. A szobában sötétség és síri csend honolt, ami nagyon is illett a hangulatomhoz. A nagy csendben élesen hatott a telefonom pityegése, ami ma már vagy századjára csilingelt. Nem törődtem vele. Fáradt és nyűgös voltam, és a bennem tomboló érzéseket újévig sorolhattam volna.

Éppen megpróbáltam volna visszaaludni, amikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy senkihez nem volt kedvem ma. Egész nap a szobámban punnyadtam és a takaróba gubózva hol sirattam nyomorult életemet, hol pedig nyugtalan álomba merültem. Így a mai nap példáját alapul véve nem nyitottam ajtót. De az illetőt nem lehetett ilyen könnyen lerázni, mivel hangosabban kezdte ütni az ajtót.

Bosszúsan keltem ki az ágyból és a szobán keresztültrappolva azon voltam, hogy nem túl kedvesen fogom a világ melegebb éghajlatára elküldeni a bejárat túloldalán lévő illetőt.

Az ajtót kivágva borzasztó világosság csapott meg, ugyanis ma még lámpát sem kapcsoltam fel, így a szememnek fájó volt ez az erős fény. Viszont így egyáltalán nem is láttam, hogy ki áll előttem, de a hang alapján egyből rájöttem.

- Gyere be. –tártam kijjebb az ajtót és oldalra lépve beengedtem Cassie-t.

- Mi van itt te jó ég? De legfőbbképpen mi van veled? – kérdezte Cassie a szoba rendetlen állapotára utalva, már amennyire a sötétben ki tudta venni a dolgokat.

- Semmi sincs. Mi lenne? – kérdeztem vissza válasz helyett gorombán és elterveztem, hogy visszakuckózom az ágyamba.

- Valami csak van. Egész nap nem hallottam felőled és vagy kismillió üzenetet küldtem neked és egyikre sem válaszoltál. –csattant fel Cassie, és az éjjelimhez lépve felkapcsolta a kislámpát. – Atyaég! Hogy nézel te ki?! – mért végig mikor meglátta a képem.

Szótlanul a tükör felé fordulva meg kellett állapítanom, hogy nem azt a látványt nyújtottam, mint aki a virágkorát éli. Borzos kontyba fogott haj, random felkapott felső és nadrág, véreres szem csinos kis kék táskákkal, amit sápadt bőr fogott közre. Simán elmehettem volna egy horroros film castingjára.

- Hát nem vagyok a helyzet magaslatán. –válaszoltam Cassie kérdésére és a paplan alá bújva megnéztem a telefonomat. Este 8 óra volt, és én ma még az ágyamon kívül nagyon nem is voltam sehol. Anyámtól vagy milliárd üzenet, hangposta és nem fogadott hívás érkezett, először kedves hangneműek, majd idővel egyre idegesebbek, mivel nem válaszoltam egyikre sem. Mindegyikben azt akarta tudni, hogy mi ütött belém, és hogy azonnal menjek haza, vagy ha nem, akkor ő jön értem. Majd felhívom és elmagyarázom neki a dolgok miértjeit. Tudom, hogy nem fogja megérteni, de mivel a lánya vagyok kénytelen lesz belenyugodni a dologba. Hogy nincs többé olyan, hogy Jason és én.

- Mi történt? – huppant le Cassie mellém és lágy tekintettel várta a válaszomat. Először nem akartam neki elmondani a történetet, de mivel egész nap magamban őröltem a dolgot és történetesen ő a legjobb barátnőm, aki annyi mindenen átsegített már, úgy döntöttem, hogy beszámolok neki a tegnap estéről.

- Szakítottunk Jasonnel. –mondtam ki, mire Cassie meghökkenve kapta felém a fejét.

- Tessék? –kérdezett vissza csodálkozva.

- Szakítottam vele. Hogy miért, azt elég hosszú lenne most elmesélnem. –tördeltem az ujjaimat, amik fájdalmasan hangoztak a beállt csendben.