Összefonódott sorsok 2.rész:Bocsáss meg,neki!

7. Fejezet

Brandon
Gondoltam a part tökéletes hely ahhoz, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem és megszabaduljak a nyomasztó gondolatoktól. Annyira elég volt már abból, hogy mindenki csak a kioktatásra képes és hogy mindenki jobban tudta, hogy mire van szükségem látszólag, mi t én saját magam. A vizet pásztáztam és épp azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi esély van arra, hogy a hétvégi meccsen akar meg nyerhetek is. Hát nem jutottam sokra a gondolatmenetemben, mert egy hatalmas mancsot éreztem magamon és hogy valami vagyis inkább valaki rám nehezedik. Hirtelen azt se tudtam, hogy mi a fene történik, de aztán mikor jobban megnéztem a rám ugrott kutyát, azt hittem, hogy álmodom vagy minimum képzelgek. Lehetetlen, hogy Angel legyen az, és épp itt, és épp most. De ő volt az, bárhol és bármikor felismerném.
-Hat te meg mit keresel itt kislány? -Simogattam meg a rég nem látott pajtást és úgy vártam a választ, mintha minimum tudna beszélni és megválaszolhatná a kérdésemet. És akkor abban a pillanatban, amikor a fejemet abba az irányba fordítottam, ahonnan a meglepetés érkezett. Megláttam. Épp olyan gyönyörű volt, mint amikor utoljára láttam. Csak néztük egymást és egyikünk sem tudta, hogy mit kéne mondani vagy tenni. Ott állt előttem 20 méterrel és egyszerűen képtelen voltam meg mozdulni, pedig minden vágyam azt volt egész eddig, hogy láthassam és a karjaimba zárjam. Most pedig képtelen vagyok akár csak egy lépést is tenni felé. Na nem mintha ő másképp tenne, csak áll előttem, földbe gyökerezett lábbal és bámul rám, azokkal a nagy barna szemeivel. Annyi kérdésem lenne hozzá, annyi minden van amit el akarok neki mondani, de jelenleg arra is képtelen vagyok, hogy megmozduljak.
Míg végül meg nem szólal ő, ezzel megtörve a csendet és a varázst. -Gyere Angel. Megyünk. -Csak ennyit mond, mintha nem is állnék ott előtte, mintha figyelembe se venne. Mintha levegő lennék. Ennél nagyobb arcon csapást még sose kaptam senkitől. De láthatóan nem csak én, hanem Angel sem értette a viselkedését. Csak ült közöttünk és egyszer rám egyszer pedig rá nézett. Láthatóan fogalma sem volt arról, hogy most mi történik körülötte és, hogy neki mit is kéne tennie. Épp úgy, ahogy nekem sem. Nem csinálhatja ezt, nem teheti. De ő, mintha ez lenne a világ legkönnyebb dolga hátat fordított nekem és elindult, mire a kutyus is utána iramodott.
-Na azt már nem! -Bukott ki belőlem, mint egy felkiáltás és utána vetettem magam. Megfogtam a karját és magam felé rántottam, hogy a karjaimba zárhassam végre. Annyi hét után, annyi a hiányától rémes nap után végre érezzem az illatát, törékeny testét, ahogy a karjaimban tartom. Hallom ahogy kapkodja a levegőt és először csak feszengve áll, és csak hagyja, hogy magamhoz öleljem, aztán szép lassan elemeli a kezét mellőlem. Amire azt hiszem, hogy el akar lokni magától, de nem ezt teszi, hanem legnagyobb meglepetésemre a derekam köre fonja a kezeit és a mellkasomba fúrja az arcát. Azta rohadt! Gondolom magamban, mert mindenre számítottam csak erre a reakcióra nem. Puszit nyomok a hajába, ami ugyanolyan finom illatot áraszt, mint ami a képzeletemben élt róla. Nem tudom meddig állhatunk így, de azt kívánom bár örökké tartana ez a pillanat.
-El tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál? -Szólalok meg rekedtes hangon, amire felkapja a fejét és a pillanat már el is száll. Hirtelen, mintha felfogta volna, hogy most omlott a karjaimba, el akar húzódni. De persze, hogy nem hagyom neki. Azt már nem! Egy örökké valóságnak tűnt a viszont látás. Nem hagyom csak így kicsúszni a képeim közül a pillanatot és őt magát.
-Azt kötve hiszem. -Mondja kicsit ridegen. -És ha megbocsájtasz nekem dolgom van és mennem kell.
-Csak ennyit tudsz mondani Tina? -Kérdezem tőle kicsit hisztérikus hangvételben, amit meg is bánok, de nem tudom tűrtőztetni az érzelmeimet.
-Igen Brandon. Csak ennyit. Nincs mit mondanom. -Rántja meg a vállát és a döbbenettől, ahogy hallom ezeket a szavakat a szájából elengedem. -Gyere Angel megyünk.
-Na nem! Ezt te se gondolhatod komolyan?! -Kapok is et a karja után, mint legutóbb, de most számít rá és gyorsan elkapja azt még mielőtt megfoghatnám.
-De még mennyire, hogy komolyan gondolom. -Mondja dacosan és a szemei villámokat szórnak. -Te.-Muatat rám az egyik tökéletesen lakkozott ujjával. De leengedi még mielőtt bármit is kimondana. -Ahh hagyjuk. Nincs mit mondanom neked.
-Pedig szerintem nagyon is van. -Csattanok fel, mert el se hiszem, hogy ezt mondja. Azt hittem, ha viszont találkozunk minimum kérdőre von, ordibál velem és elmond minden szemét alaknak. De ehelyett most nem akar semmit se kinyögni. Megőrjít ez a csaj, ugyanúgy, ahogy eddig is ezt tette.
-Mégis mit mondjak Brandon?! -kérdezi olyan szomorú kiskutya szemekkel, ahogy csak ő tud nézni.
-Az igazat, amit érzel. Bármit. Nem hiszem el, hogy tényleg nincs mit mondanod nekem. -Válaszolom kicsit nyugodtabb hangvételben.
-Csak azt tudom mondani, ami a neked irt levélben is áll.
-De hat..-kezdek bele, de fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék vagy, hogy folytathatnám, mert a szavak akaratlanul is a torkokon akadnak. Igaza van. Mit mondhatna? Abban minden benne volt. Ahogy itt áll előttem, ezzel a kifejezéstelen arccal, most érzem először, hogy tényleg elveszítettem. Már csak egy kérdés maradt, amire muszáj volt tudnom a választ.
-Szeretsz még? -teszem fel a kérdést, mire nagyokat pislog és kidüllesztett szemekkel mered rám, mintha nem lennék normális, hogy épp ezt kérdezem tőle.
-Ez rohadtul nem fer -bukik ki belőle és esküszöm mindjárt elsírja magát, legalábbis én nagyon úgy látom, hogy közel áll hozza. Nem akarom, hogy sírjon és azt meg végképp nem, hogy miattam. Hátrálni kezd, mint egy ijedt vadállat, akit épp be akarnak cserkészni.
-Csak válaszolj a kérdésemre. -Kérem és elindulok felé, nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül, ha már egyszer ilyen közel van hozzám. Nem megy. Nem akarom és nem is bírom elengedni.