Összefonódott sorsok 2.rész:Bocsáss meg,neki!

18. Fejezet

3 hónappal később

-És te Tina, hogy vagy ma? -Kérdezi Clare a csoportos beszélgetésünk során. Már mindenki elmondta, hogy érzi magát és mik fogalmazódtak meg bennük ma mikor felkeltek csak én voltam vissza. Kifújtam a levegőt és igyekeztem elnyomni a remegést, ami kezdett erőt venni rajtam. Anya hajszolt bele ebbe az egészbe, mondván, hogy muszáj túl tennem magam a történteken, és mivel a pszichológusommal folytatott beszélgetések láthatóan nem érték el a kívánt eredményit, itt kötöttem ki heti 3 alkalommal. Egy csomó más tragédiát megélt és depressziós ember között.

-Jól. -Feleltem röviden, mert egyáltalán nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy beszélgessek velük és mindenki más előtt mondjam el a problémámat. Ez már akkor leesett, hogy felesleges róla beszélni, mikor csak egyedül én jártam a személyi pszichológusomhoz. Hiszen, hiába beszélnék arról, hogy min mentem keresztül, úgysem értené meg senki. Beszélhettem róla Clarrel vagy anyával az eredmény ugyanaz lett, nem tudták, hogy min megyek keresztül. Habár nagyon is jól tudom mennyire igyekezett mindenki körülöttem mégis én voltam az, aki nem hagyta, aki mindenkit ellökött maga mellől. Jól tudom. De nem tehettem róla egyszerűen lehetetlen volt az egész.

-Ezt kérlek kifejtenéd nekünk? -Kérte barátságosan a fiatal hölgy, aki velünk együtt a körbe elhelyezett székek egyikén foglalt helyet. Legszívesebben mondtam volna, hogy köszi de nem. Mégis igyekeztem erőt venni magamon és még szorosabban markoltam a szék alját.

-Jól vagyok. Reggel felkeltem legszívesebben ki se keltem volna az ágyból, vissza feküdtem volna, de le kellett vinnem a kutyám sétálni, így miatta -hangsúlyoztam ki a szót, mert csak is Angel volt az egyetlen oka, hogy még nem kötöttem fel magam, na jó ez erős túlzás, de a lényegen nem változtat. -Kikecmeregtem. Ittam egy kávét és megejtettük a szokásos reggeli sétánkat. Aztán eljöttem ide. -Tártam szét a kezem és most itt vagyok. -Azt már ők is láthatták, hogy milyen állapotban. Jah hát már árnyéka se voltam önmagamnak. A sportot teljesen abba hagytam, mert ahhoz se volt erőm hogy felkeljek nem ám, hogy még edzeni is elmenjek. Pedig anya próbálkozott ezzel is. Mióta újra otthon laktam, mert miután a szüleim megtudták, hogy összeomlottam a kórházban azonnal értem jöttek és haza vittek. Az egyetemet pedig abba hagytam. Már amúgy is vége volt az 1. félévnek szóval a 2. érthető okokból passziváltattam. Meg amúgy is, hogy akarok én gyerekeken segíteni, mikor nekem van szükségem segítségre? Röviden ennyi. Itt vagyok lassan 21 évesen a szüleim nyakán élek, amit persze egyszer sem tettek szóvá hiszen van miből. Egy roncs lettem, körülbelül egy élő halott. Vicces de néha el szoktam gondolkozni azon, hogy Brandon vagy Thomas látna vagy Lisa látna akkor megismernének-e. Nem tudom...Hosszú szőke hajam most sokkal rövidebb és majdnem olyan sötét, hogy feketének lenne mondható. Fogytam azt hiszem vagy 8kg-ot igazából nem érdekelt, mert nem jókedvemből csináltam csupán nem tartottam értelmét annak, hogy egyek. És úgy néztem ki mint egy hajléktalan, bő cuccokban jártam és nem érdekelt, hogy nézek ki vagy mi van rajtam. Felesleges is lett volna, hiszen a napi 2 kutya sétát leszámítva ki se jöttem a házból. Na meg azt a heti 3 alkalmat, amit itt töltöttem.

-Értem. -Mondta Clare és jegyzetelt valamit a kis füzetébe, amiben gondolom rólunk vezetett feljegyzéseket. Én csak megrántottam  a vállam és legszívesebben felnevettem volna, hogy dehogy érti. Ne nevettessen már! Senki se érti ezt az egészet. Senki.

-És mi, mind nagyon örülünk, hogy eljöttél. -Tette hozzá Clare mosolyogva. Ahha képzelem..gondoltam magamban. Még mondott pár dolgot meg beszélgetett a többiekkel, de én már nem figyeltem. Az ablakon bámultam kifele és úgy éreztem, hogy nem vagyok ide való. De mostanában bárhol vagyok, mindenhol ezt érzem. Nem találom a helyem és mintha egy láthatatlan súly nehezedre a szívemre, ami össze akarná nyomni. Szörnyű érzés, legszívesebben véget vetnék neki..Ennek az egésznek, az életemnek.