Összefonódott sorsok 2.rész:Bocsáss meg,neki!

16. Fejezet

Tina szemszöge:

Álmatlanul forgolódok az ágyamban, mert a gondolataim egyszerűen úgy zúdulnak rám mint valami vízáradat. Hirtelen minden az eszembe jut. Brandon, a kisbabám, Lisa és hiába fura de még Thomas is. Nem tudom kiverni a fejemből, azt amit rólam mondott, hogy túl erős vagyok Brandonhoz. Aki mindig és minden elől csak meg futamodik. Nem tagadom, hogy igaza van. Én nem egy kis játékszer vagyok, aki akkor kell ha minden szép és jó, de ha gond adódik vele, akkor felteszi a polcra, ahol talán valami csoda folytán megjavul. Magától, majd ha olyan kedve akad a kis gazdájának leveszi a polcról és újra eljátszogat vele, hogy aztán később ugyanugy tegyen vele. Nem vagyok senkinek sem a játékszere! Én nem ilyen pasit akarok magam mellé.
Hanem egy férfit, aki mellett néha, ha úgy adódik merek gyenge nő lenni. Mert tudom, hogy ha kell a gyenge és szar pillanatokban is mellettem áll és számíthatok rá. Akinek még ha csak néha is, de én vagyok az első helyen. Egy erős férfi kell, aki nem csak külsőleg, fizikailag az, de jellemileg is.
Olyan nagy keres, hogy Brandon ilyen legyen? Olyan lehetetlen?!
A fejemre húzom a takarót és nagyot sóhajtok, ahogy ezen az éjjelen már vagy huszadszorra fordulok a másik oldalamra.
Mégis mi a fenéhez kezdjek?
Beszéljek valakivel?
De mégis kivel?
Ki tudna megérteni?
Senki sem.
Senki nem tudja, hogy min megyek keresztül és, hogy mit érzek jelen pillanatban.
Brandon pedig azóta sem keresett, ez pedig mindent elárul. Ennyit jelentek neki, hogy még azt a retkes telefont sem képes felemelni, hogy megkérdezze, hogy mégis mi a fészkes fene van velem.
Ennyire érdekli.
Ennyire érdeklem.
Semennyire.
Azt hiszem, hogy...hogy is mondják, ha nem kapsz üzenetet attól akitől varod, akkor az is egy üzenet. Még pedig annak a jele, hogy a másik totálisan leszar és nem érdekled. Egyáltalán nem.
Akkor én mégis miért törődök vele és várom, hogy rám dobjon egy üzit?
Mert teljesen, totálisan idióta és naiv vagyok!
-Ahjjj!!- morgok egyet magamban, mire a mellettem fekvő kutyusom felkapja a fejét és értetlenül néz rám. Mintha azt mondaná.-Hát a gazdinak teljesen elment az esze. -És talán nem is téved olyan nagyot.
Csak én lehetek olyan hülye, hogy egy teljesen idióta és reménytelen eset után vágyakozom.
A fejemet a párnája fúrom és megpróbálok aludni. De ez egyáltalán nem olyan egyszerű.
Hányadik hétben is vagyok? - jut hirtelen eszembe. A 12. hét vagy 13? Valahogy így lehet, azt hiszem. A 20.hétig lehet elvetetni...

Éjjel Brandonnal álmodok, de nyilván valónak csak álom, hiszen csak álmomban történhet meg, hogy megkeres és elmondja, hogy mennyire sajnálja a történteket. Hogy rájött arra, hogy nem akar elveszíteni, hogy ez volt az utolsó nagy pofon engem illetően. Mert rájött, hogy mennyire szeret és, hogy egy vita vagy probléma se ér többet a kapcsolatunknál és az irántam érzett szerelménél. Én persze megbocsájtottam neki és boldogan éltünk tovább.
Hat ez persze csak alom marad és nem csak azért mert Brandon képtelen vagy csak nagyon ritkán képes arra, hogy bevallja hibázott. Hanem azért is, mert én már nem vagyok benne olyan biztos, hogy olyan könnyen meg tudnám neki bocsájtanom az újabb árulását. Megtettem már párszor. Félre tettem a sérelmeimet miatta. Azért, hogy együtt lehessünk.
De ha Ő képtelen arra, hogy a férfi uji becsületével ugyanezt tegye, akkor nem biztos, hogy van miről beszélnünk....

Aznap hatalmas forgalom volt a munkahelyemen. Emilyvel alig birtuk a rendeléseket, habar én nem igazán bántam ezt a gyüzsgést, mert legalább nem volt se energiám se időm arra, hogy a történtekre gondoljak. Azóta nem kezdett el fájni a hasam se. Úgy tűnt az orvosnak igaza volt és csak a hirtelen stressztől volt az égsz.
-Tarts szünetet nyugodtan. -szólalt meg Em már este 9kor. -Egész nap gürizünk és én is kimentem cigizni.
-Ahh..- Legyintettem ahogy vissza vittem a pultra az üres poharakat az egyik tálcán. -Már csak egy óra és végzünk. Azt már fel lábon is kibírjuk. -Kacsintottam rá.
-Hát ha eddig kibírtuk akkor most már biztosan. -Kuncogott, majd ott hagyott hogy felvegye az újabb rendelést. Én pedig neki álltam elmosni a piszkos poharakat. Az élet nem egyszerű. Olyan döntések meghozására kényszerít, amik néha kicsit megtörnek bennünket. De azt hiszem ezzel jár a felnőtt lét. Megtanuljuk, hogy mi hozzuk azokat a bizonyos döntéseket és csak mi vállalhatunk értük felelősséget. Mert minden a mi sarunk, és nem aggaszthatjuk már a szüleink nyakába, hogy ők oldják meg helyettünk a gondolat. Pedig milyen jó lenne ha lenne valaki, aki megmondaná, hogy mit is kéne tennem. Még ha az anya is lenne. Még ha nem is értek vele mindig egyet, sőt általában nem. Mostanában egész jó kis tanácsokat tudott adni és valahogy kezdtük megtalálni a tökéletes hangot. Ezt bizonyítja az is, hogy majdnem minden este beszélünk telefonon. Emiatt is volt talán egyre nehezebb a titkolózás előtte, hiszen kezdett kiismerni. Tudta, hogy mikor van rossz kedvem vagy mikor vagyok szomorú, mérges vagy ideges. Pedig eddig ez sose fordult elő. Sose tudta, ha valami nem volt oké. 21 év kellett hozzá, hogy elérjük ezt a fajta anya-lánya kapcsolatot, de én nagyon örültem neki, hogy sikerült. Ha más nem is, de ez rendben volt az életemben, a családom. Talán ha elmondanám nekik....