Összefonódott sorsok 2.rész:Bocsáss meg,neki!

11. Fejezet

Brandon:

A kórház várótermében várok, hogy végre jöjjön egy kicseszett orvos, hogy elmondja mi is van Tinaval és a kisbabánkkal. Baszki! Egy kisbaba! Az enyém és az övé. El se hiszem, hogy ez velem történik, de komolyan, mekkora szopás már. És így megtudni?! Egyszerűen nevetségesen képtelenség. Mikor azon a kétségbeesett hangján azt mondta, hogy ha nem akarom, hogy a szemem előtt elvetéljen akkor  cselekszem, hát először fel sem fogtam, hogy mi a fasz van. Nem mintha most már igen. Egyáltalán nem. Úgy érzem magam, mint valami rossz álom vagy vicc résztvevője. Akkor majdnem megkérdeztem tőle, hogy az enyém-e, de látva, hogy szenved inkább lenyeltem a kérdést. Meg hát amúgy is, ki másé lenne? Nem hiszem, hogy miután elhagyott fűvel-fával kefélt volna. Az nem az ő stílusa, főleg azok alapján, amiket elmesélt, hogy mivel töltötte az utóbbi pár hónapot. Biztos, tuti fix, hogy az a gyerek az enyém. Nem mintha ettől nyugodtabb lennék, baszki. Sose vágytam egy babára, legalábbis nem ennyi idősen. Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem. De mégis megtörtént, mert én hülye nem húztam gumit a farkamra. A kezemet az arcomba temetem, mert most már teljesen mindegy, hogy mi és hogy volt, mert ami történt megtörtént.

Így belegondolva kezd minden össze állni, hogy Tina miért nem keresett miután rájött, hogy már nem is haragszik annyira, mint azt gondolta. Mikor rájött, hogy jobban szeret, mint a kis önbecsülését,azért nem jött vissza hozzám, mert megtudta, hogy terhes. De várjunk csak, az már pár hónapja biztos, hogy megtörtént. De még ha egy hónapja is vagy csak pár hete tudja, akkor is lett volna lehetősége és ideje elvetetni, ha nem akarná. De nem tette meg.

Miért nem?

Talán...Talán, mert akarja azt a babát?! De még ha így is van, akkor abba nekem nincs beleszólásom? Egy cseppnyi sem?! Hiszen az apja vagyok vagy leszek vagy mi a lószar. Ugyanolyan jogaim lennének és vannak, ahhoz a kiskölökhöz, mint neki. Nekem nem kellett volna szólnia róla, mikor megtudta, hogy "Bocs Brandon, hogy zavarlak, de apuka lettél vagy leszel." Vagy legalább annyit, hogy "Felcsináltál te barom, szóval vállald a következményeket!" De, aki egy kicsit is ismeri Tinát, az tudhatja, hogy soha nem hívott volna fel ezzel a hírrel. Soha nem zúdította volna rám a következményeket. Annak a csodálatos éjszakának a következményeit, ami jelen esetben egy kisbaba. Hanem megpróbálta önmaga, egyedül megoldani a problémát. És láthatóan egész jól ment neki, amíg fel nem tűntem megint a színen. Ő meg hova került hirtelen?

Kórházba. Magamban viaskodom az érzelmeimmel, és csak nagyon nehezen tudom őket kordában tartani. Legszívesebben megütnék valamit vagy valakit. Most már tényleg, igazán jöhetne egy orvos. Vagy legalább mondhatnának valamit, hogy mégis mi az isten van vele. Komolyan ez a kórházi rendszer szánalmas. Az idegeim már pattanásig feszülnek, amikor végre megjelenik egy orvos az egyik kórteremből, azt hiszem ont abból, ahova Tinát is bevitték. Azon nyomban felpattanok és már neki is támadok a kérdéseimmel.

-Hogy van?
-Jól van?
-Megmarad a kisbaba?
-Vagy esetleg elvetélt? -Ebbe a ténybe féltem belegondolni, hisz emlékszem, hogy mit láttam az arcán és a szemében, mikor attól rettegett, hogy elveszíti. Szin tiszta kétségbeesést. De olyat, amit csak akkor láttam, amikor Angelt kellett orvoshoz vinni, mikor azt hitte, hogy elveszíti. Vagy, amikor engem látott a ringben a mai este folyamán, mikor azt hitte, hogy péppé vernek. Hihetetlen, hogy mindez egy este alatt történt meg. Pedig, mintha legalább hónapok teltek volna el.
-Brandon ugye? -Kérdezi tőlem az orvos, mit sem reagálva az én általam felett kérdésekre.

-Igen bazd. -Felelem kicsit ingerülten a bazd kifejezést természetesen kihagyva a válaszból, azért mégis csak egy orvossal beszélgetek. Annyira én sem vagyok egy barbár állat, hogy káromkodjak neki, főleg ha épp ő kezeli Tinát. Hangosan, talán a kelleténél nagyobb szusszal fújom ki a levegőt, hogy megszabaduljak a bennem szétrobbanó feszkótól.De ez láthatóan egyáltalán nem sikerült.