A Csendes Pszichopata (átírás alatt )

10.rész...

Ana szemszöge...

A kocsi ablakán meredten néztem ki. Mellettem ült és egy szót sem szólt. Az egész testem bevolt feszűlve. Az ujjaim görcsösen szorították a pulóverem anyagját. Bántani fog engem, ha nem úgy alakul valami ahogy ő eltervezi? Áll le alattam váratlanul a jármű. Eleinte semmi furcsaság nem tünt fel. Egy kávézót láttam meg a járda túloldalán. Nyílvános és sokan szoktak lenni. Én bolond elhittem. A park felé kezdett el menni. Nyugodt és csendes hely. De ez most pont nem a megfelelő.

-Ez elég eldugott rész. - nézek szét magam körül.

-Nem akartam nyílvános helyen ezt megbeszélni. - ül le a padra. Kezdek el bólogatni, de ő csak a mellette lévő helyre nézett. Majd vissza rám. Ezzel tudatva velem, hogy azt szeretné ha leülnék. Nem kerestem kifogást. Helyet foglaltam mellette.

-És miért hívtál ide Márk? - szólalok meg pár perc csend után.

-A múltkori esetet akartam megbeszélni. - kezdi el mondani, de ha arra gondolok a gyomrom görcsbe ugrik.

-Egyszerűen mérges leszek, ha arra gondolok hogy másé vagy. Pláne az övé. -

-Márk én.. -

-A családunk jóba van, gyerek korunk óta ismerlek. - húzódik közelebb hozzám.

-Tudom és nem is akarok rosszat neked. De.. -

-Ő nem érdemel meg téged, Ana! - teszi az egyik kezét a kézfejemre. Ezzel félbe szakítva engem. Nem is érdekli a válaszom őt. Már tudja előre, hogy mit akarok mondani. De nem akarja hallani.

-Én sokkal többet tudok nyújtani! - a padon csak mi ültünk ketten, de így is szűk volt a hely. Annyira közel húzódott hozzám, hogy lélegezni sem tudtam. De mikor megéreztem a kezét a combomon, fel álltam hirtelen mellőle.

-Mit művelsz? - nézek rá megdöbbenve. Majd elindulok a főút felé.

-Ő nem az akinek mondja magát! - kiabálja utánam, miközben hallom magam mögött a lépteit. Majd érzem hogy megragadja a karom. Maga felé fordít és szorosan fog.

-Eressz el! - mondom neki bátrabban mikor magam mögött meglátok embereket. Ahogy ő is észre veszi elereszt. Ilyenkor egyből elindultam a tömeg felé.

-Az apád ezt még megfogja bánni! - kiáltja utánam. Próbálok úgy tenni mintha nem hallottam volna, de igaza van. Nagy befolyása van az apja miatt. De nem tehettem mást.

Szerintem sokan vannak úgy ahogy én. Hogy így kezelik a helyzetet. Magukba elfojtják a dühöt és a csalódottságot. Nem számít hogy közben mennyire felemészt az igazság. A szülőknek sokkal egyszerűbb hazudni. És eljátszani azzal a gondolattal, hogy minden jó körülöttem. Ma már az iskola folyosóján sétálok. És a tegnapi dolgot csak én tudom. Csak én ismerem Márk igazi énjét. Apáéknak azt mondtam, hogy minden jól ment az este. Hiába tudom azt, hogy apa állása veszélyben van. De próbálom nem saját magamat okolni a történtekért. A telefonomat még tegnap letettem. Lettek új szabályok. Iskola után egyből haza. Kerülöm a lányt. Legalábbis próbálom. A mai nap még nem láttam őt. A szekrényem ajtaja tárva nyitva áll. A könyveket pakolgatom és veszem ki őket. Újra együtt az egész évfolyam. Egy teljes órán át olyanokkal leszek egy helyiségbe akiktől távol kellene magam tartanom. A csengő szót az egész épületbe hallani lehetett. Ekkor becsuktam a szekrény ajtaját. Magam elött láttam őt. A folyosó végén állt a lány. Addig nem is tudtam mennyire nagy hatást tud gyakorolni rám, míg rám nem nézett. Felém figyelt és nem tudtam levenni róla a szemem. A lábaim elgyengültek. Remegővé és lassúvá vált minden egyes mozgásom. A félelem tehet róla? Ilyen lenne ha félek? Lehet az lett volna a helyes döntés. De én nem tudtam ebben a percben másra gondolni, csak rá. Ahogy egy lépést tettem felé, ő elsétált. Körül néztem. A folyosón már senki nem volt rajtam kívül. Beképzeltem volna? A terem felé sétálok, de mikor oda érek megállok az ajtó elött.