A Csendes Pszichopata (átírás alatt )

5.rész...

Az öngyógyítás. Mindenki máshogy értelmezi ezt a fogalmat. Valaki kirándulgat, ismerkedik vagy éppen megeszik mindent, ami a keze elé akad. És csak később érzi azt a büntudatot, ami eddig boldoggá tette. Ezek mind olyan dolgok amik a lelket gyógyítják. De mi van a testel? Egy karcolást még könnyen begyógyul. De egy mély vágás, ami a csontig hatol azzal mi lesz? Hány hét kell, hogy a test regenerálódjon magától és vissza nyerje régi formálját? Mert ugye mindennek nyoma marad. Még a lelki sebeknek is. És azokra emélszik az ember a legjobban. Még akkor is ha már több éve vagy év tizede történt. Megtud az ember bocsájtani? Akár magának is?

Gondolkodtam el a dolgokon, miközben egy kis bicskát forgattam az asztalon. Olyan rég volt már..

Apám hangját meghallva, az eszközt vissza teszem a matrac alá. A táskát a vállamra téve, kezdtem el szedni a lépcső fokokat.

-Kocsi használva volt? - kérdezi, mikor már a kilincsen van a kezem.

-Tudtommal az enyém. -

-Csak az érdekelne, hogy mi volt az a fontos indok, ami miatt elővetted hosszú hónapok után. -

-Nincsen indok. -

-Akkor csak úgy? -

-Csak úgy. - megyek ki a bejárat ajtón.

-Várj elviszlek! -

-Inkább sétálnék. -

-De hisz szakad az eső. - mondja apám már az ajtóban.

Éreztem ahogy a vékony kabátom tiszta víz volt. Mintha itta volna magába az eső cseppeket. Miközben a szél gyengéden megsimította a hajam. Nem tudok ehez hasonló érzést, amit ekkor tapasztaltam. Az eső szaga volt ekkor nekem a mennyország. Csak sétáltam tovább a járdán nem törődve milyen messze van még az épület. Pár perc múlva meg is érkeztem az iskola kapujába. A küszöböt átlépve egy erős nyilalást éreztem meg a nyakamban. Nem szóltam semmit, csak egyszerűen oda kaptam. Pár hajtincsemet oldalra simítottam, de nem volt ott semmi. Ilyenkor is éreztem, hogy mennyire vizes lettem. Körülnéztem, ekkor vettem észre, hogy többen is engem néznek a folyosón. Elindúltam a szekrényem felé. Ahogy kinyitottam annak az ajtaját, megszólalt a csengő hangja. A hajamat kontyba fogtam, majd levettem a kabátom, amit a szekrénybe helyeztem el. Egy füzetet és egy tollat a kezembe fogtam, majd elindultam a terem felé. Nem éreztem izgulást. Így ahogy az ajtó kilincsére tettem a kezem, ki is nyitottam azt. A tanár egyből abba hagyta a beszédet. Legszivesebben ki mentem volna a teremből vagy le ültem volna szótlanul egy padba.

-Elnézést a késésért! - vártam, hogy mond valamit, de csak legyintett egyet a kezével a padok felé.

Általában sosem szoktam késni,de most valamiért mégis. A padok felé elnéztem. Rengeteg pad teli volt és pár ismerős arcot is láttam. Kevinre néztem aki az ablaknál ült. De hamar el is nézett. Majd láttam egy szabad helyet. Az asztalhoz sétálok, majd megállok mellette. Nem is mondok semmit, már arrébb is húzódott. Helyet foglaltam a lány mellett, aki csak egy kis ideig nézett rám. Ez idő alatt végignézett, majd ezután újra a táblára figyelt. A mai napon együtt van két óránk szünet nélkül. Egy picit örültem is ennek.

-A tegnapi nap.. - hallom meg Ana hangját mellőlem percek múlva.

-Igen? - nézek rá, de csak bámúlja a szemem majd az arcom többi részét.

-Nem mondtad el senkinek ugye?- kérdezi suttogva.

-Nem. - fordulok vissza a füzetem felé.

-És köszönöm, hogy segítettél. - teszi az egyik kezét a combomra. Ilyenkor a kezére figyelek, majd rá nézek.