A Csendes Pszichopata (átírás alatt )

31.rész...

Két napja keresem azokat az embereket, akik a tömbházba laknak. De feleslegesen. Némelyik emberről semmit nem találok. Semmi közösség oldalon nincsenek fent. Egyszercsak észre veszem dr.mrs.Henridet. Egyből a gyógyszerek jutottak eszembe, Viki táskájából. A lapon bekarikáztam a nevet és a házszámot ki írtam.

Hátra dőlve nézegetem a telefonom kijelzőjét. Váratlanul elkezd villogni, mire a kezembe veszem. Briana frissítette a közösségi oldalát. Ahogy elolvasom miről is szól, már Lauren neve jelenik meg a képernyőn.

-Láttad? Mennünk kell! -

-Neked is szia. - szólok bele az eszközbe.

-Láttad Briana old.. -

-Az előbb láttam. - szakítom félbe.
-De nem terveztem menni. - folytatom, miközben becsukom a szoba ajtaját.

-Azért mert buli vagy mert Brianaék rendezik? -

-Is-is. Nem vagyok oda való. Meg amúgy is a tömbházból keresem az ottani embereket. -

-Ne legyél már ennyire rá kattanva az ottaniakra. Viki ha akart volna már keresett volna. -

-Lauren. - szólok rá.

-Ez az igázság Ana. - sajnos tényleg igaza van. Több mint egy hét eltelt már azóta. Lassan kettő is. Még az iskolában sem látom, hát ha tudnék vele beszélni. Ha rendbe akarta volna hozni már keresett volna.

-Mozduljunk ki egy kicsit! Iszunk és táncolunk. Majdnem az egész iskola ott lesz és még azoknak az ismerősei. -

-Briana csak újra népszerű akar lenni, ugye tudod? -

-Ez nem jelenti azt, hogy nem szórakozhatunk egy baromi nagyot. És ez az utolsó évünk együtt. Eljösz? Légyszi. - nyomja meg a légyszi szót.

-De elötte elmegyünk a tömbházhoz. - mondom néhány pillanatnyi csend után.

-Ez egy igen? -

-Igen! - ahogy kiejtem a szót, a vonal másik végéből hatalmas sikítást hallok.

-Imádlak! - mondja, majd bontja a vonalat.

-Remélem nem rossz döntés. - dőlök hátra a székembe.

Még sosem voltam házibulikba. Nem tudom mit szokás ott. Kell vinni valamit? Mit szokás felvenni? Mi lesz ha Viki is ott lesz? Mit mondok neki? Megannyi kérdésem van és senkitől nem kapok ezekre választ. A szüleim megint túlóráznak, így értem se tudnának jönni. Néha úgy érzem, mintha egyedül laknék ebbe a nagy házba. Régebben annyira más volt minden. Mindig együtt voltunk hárman. Sokszor elmentünk kirándulni, sokat utazgattunk. De mióta apának a szülei meghaltak, csak a munkába menekül. Anyát meg magával rántotta. A munka lett a mindenük. Hiába szörnyű és megterhelő néha. Vissza emlékezve még is kijelenthetem, hogy remek gyerekkorom volt. De ahogy növök fel, úgy változik minden. Az iskolába nem én voltam a legnépszerűbb. Egy visszahúzódott lány. Mivel gyengének láttak, sokan bántottak. De mikor megismertem Vikit, azóta másabb lettem. Bátrabb és elengedtem magam, mikor vele voltam. De ahogy minden, ez is megváltozott. Nem értem őt. Nem tudom ki ő valójában. A szüleit egyszer sem láttam. A gyógyszerei a táskájában is furcsák voltak. Mikor random dolga akad és mikor eltünik szótlanul melőlem. Mindig csak akkor volt mellettem, mikor szükségem volt rá. De most még sincs sehol.

-Köszönöm, hogy elhoztál. - nézek rá hálásan.

-Megvárjalak? -

-Csak pár perc lesz. - szálok ki melőle a járműből.

Az épülethez sietve a zsebemből előveszem a kis cetlit, amire felírtam hanyas házszám. A csengő melletti neveket nézem, mikor is kinyitódik az ajtó.

-Várjon. Köszönöm. - mondom, ahogy az ajtót megfogja nekem egy nő.

A lifthez sétálok. Csendben várom, míg ide ér a lift. Körül nézek. A falak tört fehér színűek. Néha pár vörös csík beletéve. A lépcső újonan festve. Még most is lehet érezni a festék szagot. Gondolataimból egy síp szó szakít ki. A lift ajtaján be lépve a harmadikra a gombot megnyomom. Mikor bezárúl az ajtó elöttem elkezd pislákolni a lámpa. Kicsit ijjesztően hat. Horror filmbe illő jelenet. Csak remélni merem, hogy nem áll meg alattam a lift. Mikor az ajtó kinyitódik egyből kiszállok. A folyosóra véve az irányt, kezdem el keresni a számokat. Az ajtókat nézegetve haladok végig a folyosón. Mikor meglátom azt a számot amit keresek, megállok elötte. Tétovázok picit, majd bekopogok. Nem nyitja ki senki. Újra megnézem, hogy jó számhoz kopogok e be. De mikor megbizonyosodok, újra bekopogok. Az ajtó lassan kinyílik és egy idős hölgy dugja ki a fejét.

-Jó napot! Ön mrs. Henrid? -

-Igen, ki keresi? -

-Én Ana vagyok. - nyújtom felé a kezem, amit elfogad.

-Csak tennék fel néhány kérdést ha nem bánja. -

-Valami nyomozó? -

-Nem. Csak szeretném tudni, hogy egy Viki nevű lány, szokott e ide jönni. -

-Talán valami családtag? -

-Egy barátja. - mosolygok rá.

-Akkor sajnos nem mondhatok semmit. - ezt hallva, nyitnám is ki a szám, de közbe szól.
-Lenne még valami? -

-Ön milyen doktor? -

-Pszichológus vagyok. De többet nem mondhatok kisasszony. Kivéve, ha önnek is problémái vannak. -

-Rendben. Köszönöm. - mondom egy mosolyt erőltetve arcomra.

A lifthez menve hallom, ahogy becsukja a nyikorgó ajtót. Az egész épületben néma csend. Semmi hang nem szűrődik ki a lakásokból. Még nappal is ijesztővé teszi a folyosót, ez a csend. Körül nézek, majd megnyomom a gombot. Várom, hogy felérjen a lift. Váratlanul a telefonom csengő hangja kezdi el betölteni a helyiséget. A hangra megfeszül a testem. Megijedtem. Fújom ki a bent tartott levegőm és felveszem a hívott számot.

-Igen, tessék? - szólok bele. A vonal másik végén szótlanság van.
-Ki az? - kérdezem, hátha beleszól valaki. Egy apró szuszogást hallok meg. Pár másodpercig várok. Mire újra bele szólnék, bontja a vonalat.

A lift ajtaja kinyílik, amitől a hideg is kirázott. Sietősen a fülkébe lépek, majd megnyomom a földszintre vezető gombot. Csak ki akarok menni az épületből minnél hamarabb.