A Csendes Pszichopata (átírás alatt )

27.rész.....

A kezünkre nézek.

-Szerelmes vagy. Ez nem olyan könnyű. -

-Nem tudom megszokni ezt az új dolgot. - vállik a hangom nehézzé, mintha bármikor elmehetne.

-Lányom.. Éppen ez a szerelem. Ez a rend.. És ha megszokod már nem is szerelem. Igaz? -

-Nem tudok aludni. Nem tudok gondolkodni. Kóvájgok éjszaka. Ez normális? -

-Ne legyél normális. Nem vagy normális és éppen ez a szép benned. - mosolyog, majd tovább mondja.
-Hallgass a szivedre, és ne az eszedre. - ölel magához.

-Nehéz. - mondom magam elé nézve, mire megsimítja az arcom és elmosolyodik.

-Nem vagy egyszerű személyiség. Apádba én is bizonytalan voltam, de most már bármit megtennék értetek. A legszebb ajándék vagy nekünk. - nem tudok erre mit mondani. A torkomban ragad minden egyes hang, amit mondani akarok.
-Ne hagyd veszni, azt amibe örömet leltél.-

Nem mondok semmit, csak fel állok mellőle. Az ajtóból még vissza nézek és egy félmosolyt teszek felé. Majd ott hagyom őt.

Kocsiba beszálva egyenesen a lányhoz megyek. De útközben megakadt a szemem egy virágbolton. A járműt le állítom alattam. Ki akarok szállni, de nincs erőm hozzá. Egy darabig még nézek magam elé, majd erőt véve magamon ki szállok.

-Jó napot! Mit szeretne az ifjú hölgy? - kérdezte egy idős bácsi a virágok közül, ahogy oda érek.

-Üdv! Vörösrózsát merre találok? - kérdeztem mosolyogva.

-Szirmok, egy szál virág vagy csokor? -

-Csokrot szeretnék. - mondtam, miközben követtem az elöttem haladó férfit.

-Itt vannak. - mutatott a rózsák felé.

-Köszönöm. - mondtam majd elkezdtem nézni őket.

-Szerencsés lehet.-mondja, ahogy teszi össze a csokrot.

-Lehet.- keresem a pénztárcám.
-Mennyivel tartozom? -

-A ház ajándékja.- néz ki a szemüvege mögül.

-Fogadja el, kérem. - nyújtom felé a pénzt. Nem mond semmit, csak lágy mosollyal el teszi.

-Köszönök mindent, viszlát! - búcsúztam el tőle és megfogva a csokrot a járműhöz megyek.

Ahogy beültem az autóba, hirtelen egy nagyobb szúrást éreztem meg a melkasomon. Mióta eltört a bordám, azóta minden mozdulat fáj. Még is úgy teszek, mint ha semmi bajom nem lenne. Hátra dőlök és behunyom a szemem.

Ana szemszöge......

Mióta haza értem csak a szobámban fekszem egyedül. Anyáék csak vacsorára érnek haza. Addigra össze kell szednem magam, mert nem akarom hogy így lássanak. Az ágyam mellett zsebkendők, telefonom ki kapcsolva. Nem vagyok senkire kíváncsi. Nehéz volt eddig, hogy nem estem szét és szótlanul várni míg haza érek. Itt ki adhatom magamból a dolgot. Csak egyedül akarok lenni, amíg megtehetem. A négy fal közt csak várni, míg eltünik a fájdalom.
Mióta hazudhatott nekem? Titkolózik össze-vissza és én eddig mindent elhittem neki. Ha meg kérdezem tőle az igazat, ki talál még egy hazugságot rezzenéstelen arccal. Semmi bűntudatot nem érez közbe. Én meg még bíztam benne. Engedem el magam és próbálok inkább aludni.

Egy kezet érzek meg az arcomon, majd a vállamon. Lassan kinyitom a szemem. Mikor észre veszem ki az, elmosolyodok.

-Mikor jöttetek meg? -

-Fél órával ezelött. - mondja anya mosolyogva és végig néz a szobán.

-Ne mondj semmit, kérlek.-

-Örülök,hogy újra itthon vagy. - mondja miután ki fújja a levegőt.
-Gyere le vacsorázni. - sétál az ajtóhoz.

Már sötét van oda kint. Veszem érszre, ahogy az ablakhoz megyek. Elhúzom a függönyt, majd a lépcsőhöz menve a konyha felé megyek.

-Nem is hallottam. -

-Pedig de! Pont mikor a főnököm oda ért. - hallom meg apáék hangját, ahogy a helyiséget körül járja a nevetésük.

-Kincsem! - néz felém apa, ahogy beljebb lépek.

-Ez gyönyörű! - veszem észre a rózsa csokrtot az asztalon, ahogy le ülök.

-Nekünk is tetszik! - hallom meg anya hangját, mire rá nézek.

-Ezt nem te kaptad? - kérdezem anyától, aki csak megrázza a fejét.

A virágok közt keresem a papírt, amit meg is érzek. Ki veszem és megnézem. Egy V betű volt benne. A meglepődéstől le ültem a székre és csak néztem magam elé.

-Ha nem szeretnél holnap menni megértjük. -

-Nincsen baj. Be megyek. - erőltetek az arcomra egy mosolyt. Majd elkezdünk vacsorázni. De én csak játszok az ételel.