A Csendes Pszichopata (átírás alatt )

33.rész...

Ana szemszöge....

Elkezdek magamnál lenni. A szemem ide oda mozog a szemhéj alatt. A fejemen hatalmas nyomást érzek. Minden apró zaj idegesít. Ahogy a madarak hangját hallom, szét nézek. A homlokom fogva ülök fel az ágyon. Még nagyobb nyomás helyeződik rá, amitől ülve maradok. A szobában lévő fénytől csak hunyorogva tudom ki nyitni a szemem. Másnapos vagyok? Hiszen csak egy italt ittam. Realizálódik bennem a tegnapi nap. A helyiségben egyedül vagyok. Pontosan tudom kinél, de ő nincs sehol. Haza akarok menni.
Állok fel és kezdek el menni az ajtóhoz. A folyosóra érve neki megyek valakinek, amitől összecsuklik a lábam. Várnám, hogy a földre érkezzek, de a kezemen egy szorsítást érzek.

-Nem birod az ivást. - hallom meg a lány hangját, mire ránézek.

-Mi történt? - lépek hátrébb tőle.

-Reméltem, hogy erre te adsz választ. -

Nem mondok semmit, csak végig nézek rajta. Fekete nadrágot visel, ami az egyik térdénél ki van szakítva. Egy fehér trikóvan rajta, felette meg egy egyszerű ing. Az ing ujjánál megakadt a szemem. Piros folt van rajta. Észre vehette, hogy azt nézem, mert a háta mögé tette a kezét.

- Ideje mennem. - indulok el az ajtóhoz, de elém áll. Ránezek, majd oldalra lépek, hogy ki kerüljem. Újra elém áll.

-Biztos már aggódnak értem. -

-Például Alex? - ahogy meghallom ezt a nevet, a lány szemébe nézek.
-Mi óta? - kérdez újra, de nem válaszolok.

-Mi óta Ana?! - üt rá az ajtókeretre, amitől össze rezzenek.

-Nincs semmi közte és köztem. -

-Akik közt nincs semmi, azok miért csókolóznak? - ragadja meg az állam, amit kicsit felemelve összenyom. A kezéhez nyúlok, de nem enyhűl a szorítása.

-Viki. - szólok rá.
-Ez már fáj.. -

Engedi el a kezét. Miután teljesen eleresztett, a sérült helyhez nyúlok. Ég az arcom, a helye ahol megszorított. Megdöbbenten állok vele szembe. Ahogy egyet felém lép, én úgy hátrálok.

-Miért vagyok itt Viki? - a válaszom hallva megáll.

A falnak támaszkodva veszem szaporán a levegőt. Nem tudom mit kéne várnom, mit akarok tőle hallani. Nem emlékszem a tegnap estére, arra sem hogy kerültem ide. Nem értem, hogy miért jár pszichológushoz. Nem tudom már, hogy mit akar tőlem. Nézek el a válla felett. Az ajtó tárva nyitva. Megpróbálok egyet felé menni , de a lány újra felém lép egyet. Majd hirtelen a falnak szorít és megérzem az ajkait. Az érintésétől görcsbe ugrik a gyomrom. Nem tudok megmozdulni, egyszerűen lefagytam. Nincs erőm ellökni magamtól. A nyakamat kezdi el puszilni, mikor erőt gyűjtök magamon és kicsit eltolom.

-Őszintén szeretlek. - hallom meg azt a szót, amit még egyszer sem hallottam tőle. A szemébe nézek, de nem tudom mikor mond igazat. Az arca rezzenéstelen. Mintha felvenne egy arcot és magára öltené azt a viselkedést ami éppen kell.

-Nem voltál velem sose őszinte. - jelentem ki, de ahogy közvetlen elém lép elnémulok. A szemei és az ajkai között elkezd cikázni a tekintetem. Az eszemre kéne hallgatnom, azonban minden egyes porcikám az ellenkezőjét gondolja.

-Tud.. - kezdek bele, de elakad a hangom.
-Tudom, hogy pszichológushoz jársz. - suttogom neki, de ő végig csak az arcom figyeli.

Közelebb hajol, annyira hogy éppen össze érjen az ajkaink. Ezután eltávolodik, én meg az ajka felé hajolok akaratom ellenére is. A falnak támaszkodva nézem az önelégült vigyorát. Nem tudom mi vonz benne, mi kelti fel azt a vágyat még ezek után is. Talán az ijjedség? A félelem, hogy bánthat engem? Esetleg szeretem még?

- Kezdjük újra. -

-Nem tudom, hogy menne ez köz... - kezdem el mondani, de hirtelen térdre ereszkedik. Mindkét térde lent van és ül.

-Állj fel Viki. Állj fel. - kérem őt, de csak a földet bámúlja.
-Mi a baj? - guggolok le hozzá és megfogom két oldalról az arcát.
El se tudom hinni, amit most látok. Még sosem láttam őt sírni. Elkezdem letörőlni a könnyeit.
-Itt vagyok. Nincsen baj. -  mondom, mikor a vállamnak dönti a fejét.

-Gyere el velem vacsorázni. -

-Ez nem.. - kezdenék bele, de közbe szól.

-Nincs több titok, mindent elmondok.
Megdöbbentve fogad az egész kinyilatkozása. Ennyire még sosem nyílt meg nekem.

-Rendben.... -

Közeledik az este, én azonban csak bámulok magam elé. Az ágyon ülve a semmibe merengve. Nem tudom, hogy jó ötlet e a vacsora. Bízhatok benne? Lehet nyomós indoka van mindenre? A telefonom rezzenésére leszek figyelmes. Az ágyról felvéve felnyitom, majd megnézem az üzenetet. Lauren írt, hogy minden rendben van? Az este többször is írt. Az összes kérdése aggódó. Egyszerű válaszokkal megnyugtatom és közlöm vele, hogy jól vagyok. Csak ő érdeklődött felőlem. Se anyáek, se Alex, se senki más. Éppen oldalra dobom az eszközt, mikor ajtó nyitódást hallok.

-Mikor értél haza? - hallom meg anya hangját az ajtóba.

-Pár órája. -

-Milyen volt a buli? - kérdezi, mire rá nézek.

-Nem volt rossz. - erőltetek magamra egy lágy mosolyt, amit ő viszonoz.

-Apád ma ügyeletes. Sokáig bent lesz az őrsön és itthon hagyta a vacsoráját. Én elmegyek lassan dolgozni... - kezdi el mondani, de közbe vágok.

-Beviszem neki.- nyugtatom meg. Nem mond semmit csak bólint, majd körbe néz a helyiségben.

-Készülsz valahova? - nézi a nyitott szekrény ajtóm.

-Igen. Estére elmegyek vacsorázni. -

-És ki a szerencsés? -

-Viki. - mondom halkan, mintha valami titkot árultam volna el.
-Örülsz neki? - nézek rá anyára, aki csak kedvesen mosolyog.

-Ha te boldog vagy, én is az vagyok. - ezt hallva csak az ujjaimat kezdem el tördelni. Azt akarom, hogy minden a régi legyen. Remélem, hogy mindent megtudunk beszélni és jó lesz minden.

-Vacsora után ne felejtsd el apád vacsoráját. - ahogy ezt mondta, ott hagyott újra egyedül a szobába.