A Csendes Pszichopata (átírás alatt )

2.rész.....

Már két nap is eltelt az első napom óta. Néha elképesztő milyen gyorsan telik az idő. Kora reggel már az eső illatára keltem. Az ég borús volt. Sötét szürke felhők takarták el a napot. A szél is egyre könnyedékebben fújta a fa ágait. Személy szerint nekem ez a kedvenc időm. Az utakon az emberek sietve mennek a munkákba, nem törődve a többivel. A járdán mindenki az esernyőjébe kapaszkodik. Én pedig egyszerűen csak kifeküdnék és hagynám hogy teljesen elázzak. Az ablakban állva minden máshogy látszik. Mintha a társadalom apró kis részei lennének. A túlélésért küzd sok ember, míg akiknek dolgoznak, csak a trónon ül. Sosem értettem hogy az emberek miért látják szépnek a világot. Néha magamon sem tudok ki igazodni.

Párszor az ajtónál lévő hó fehér szekrényre pillantok, amin különböző könyv áll. Az összes ABC sorrenbe van felépítve. Oda sétálok, majd végig húzom a könyvek gerincén az ujjam hegyét. Ekkor az egyik könyvön megakad a tekintetem. Azt kihúzom, majd a kezembe veszem. Kinyitom az egyik oldalnál, ahol egy kis notesz van elrejtve a lapok közt. Fekete bőr borítása volt. Ebbe a noteszba több ember neve is megtalálható volt. Olyané aki tetszett, vagy esetleg csak nem kedveltem. Már egy ideje nem került bele egy új név sem. Majd anyám hangjára leszek figyelmes.

-Kész vagyok! - válaszolok miközben vissza teszek mindent a helyére.

Lefele veszem az irányt egyenest az ajtóhoz.

-Egy kis életkedved lehetne kicsim. -

-Hiszen van. - húzom mosolyra a számat ahogy anyára nézek.

-Gyógyszereket bevetted? -

-Minden reggel és este. - válaszolok már a kocsi ablakán kinézve.

A suliig az út most gyorsan eltelt. Az ember ahogy idősödik úgy veszi csak észre, hogy milyen gyorsan is telik az idő.

A terembe be lépve egyből megszólalt a csengő hangja. Pár másodperces zaj ez, ami mindenkinek jelzi az időt. A helyiségbe égett a villany. Az összes pad felvolt majdnem tőltve. Ugyan az az óra ami két nappal ezelött is volt az első napomon. De most egyedül foglaltam el egy teljes padot. A tanár is hamar megérkezett, aki el is kezdte az órát. Már húsz perc is eltelt mikor furcsaságot éreztem magamba. Üresség. Ez az a szó amit sokan másként értelmeznek vagy élnek meg.
Mintha képzelődnék. Egyszerre olyan mulatságos és még is grotesz volt számomra. Ahogy vége lett az órának össze pakoltam. Vettem egy nagy levegőt, amit lassan kifújtam. A pulzusom egyenletes volt, a szívem még is gyorsan vert. Mint egy gép, ami megállás nélkül egyre és egyre gyorsabban működik. A folyosóra ki érve elkezdtem a mosdó felé venni az irányt. A lámpa fénye egy pillanatra pislákolni kezdett. Majd vissza jött a világítás. Ekkor páran nekem jöttek. Nem mondtak semmit, de én se szólaltam meg. Utánuk néztem csak. Az a három lány volt, akik az ebédlőbe is oda jöttek az asztalhoz. Ezután az ajtót kinyitottam és át láptem a küszöbön. Egyenesen a kagylóig sétáltam. A kezem jéghideg volt. Sokszor előfordul, hogy a kezeimből ki megy a melegség. Ilyenkor hideg az érintésem, még akkor is ha nem fázok és körülöttem meleg a hőmérséklet. A vérkeringésemmel lehet gond. A gyógyszerek mellékhatásai lehetnek. Állapítom meg magamba. Majd a víz csobogása zökkent ki a gondolataimból és hoz vissza a valóságba. A csap alá téve a kezem engedem rá a vizet. A gőz folyamatosan fel áramlik, már annyira, hogy az elöttem lévő tükör be párásodik.

-Kicsit meleg az a víz, nem? - hallok meg magam mögött egy hangot. Majd oldalra nézve észre veszem ki is az.

Újra a kezemre figyelek. A piros bőr színe elárulja, hogy lefóráztam a bőröm. Elzárom a csapot gyorsan. Mondhatnám azt, hogy fájt vagy égetett. De egyszerűen csak bizsergést éreztem. Mint mikor elzsibbad valami végtagom és azt utána megmozdítom. Olyankor olyasmit érez az ember, mintha apró tűvel szúrkálnák teli a zsibadt felületet. Még is el kell játszani az aggódót. Minden egyes pillanatba, hogy mások azt higgyék megértenek minket.

-Az ilyen időbe jól esik egy kis melegség. - törlöm meg a kezem, miközben mosolyt eröltetek az arcomra.

-Ne is mond. Utálom a vihart. - néz az ablak felé. Ezután kínos csend járta át a helyiséget.

-Még a nevedet sem tudom. - szakítja meg csendet. Keresve velem a szemkontaktust.

-Viki. Igen Viki. - bizonytalanodok el egy percre, mintha nem tudnám a kérdésére a választ. Elvesztem az irányítást a testem felett mikor a közelében vagyok.

-Örülök, hogy megismertelek! - mosolyodik el, miközben a kezét felém nyújtja. És én azt elfogadom.

Határozottan még is bizonytalanul szorítja meg a kezem. Az érintése kellemes volt. Egy pillanatra még a lábam is megingott. Hogy csinálja ezt? Ekkora hatalma, hogy lehet egy ember felett? Ekkor több gondolat is át fut rajtam. De különösképpen nem törődök egyikkel sem. Csak a mutató ujjam teszem az ütő erére a csuklóján.

-Ideges vagy? - kérdezem meg, ahogy elengedem a kezét.

-Nem hiszem. Miért? -

-Csak egy megérzés. - viszonzom a mosolyát.

Elkezdek az ajtó fele menni, mikor hirtelen elmegy a világítás a helyiségbe. Váratlanul egy szorítást érzek meg a csuklómon. Majd egy hatalmas dörgés rázza meg a csendet. Lehet hallani ahogy az ablakot veri a sok eső csepp. Több sikítást is meghallok.

-Ez csak egy vihar. - nézek a mellettem álló lányra aki a csuklóm szorítgatja.

-Nincs áram. - suttogja az ajkai közül.

-Félsz a sötétbe, Ana? - kérdezem tőle, miközben a szabad kezemmel a táskámba nyúlok. Majd megérzem a kezemnél egy éles eszközt. A gondolataimban csak az járt, hogy megszabadítsam a sötétségtől. Ha a gyönyörű szemébe szúrnám egy mozdulattal, talán elűzném neki a sötétséget? Tisztán látna végre? Legyőzné a félelmét? Igazából megrémít az amit érzek iránta. Kíváncsiság. Ezzel a szóval tudnám a legjobban kifejezni ezt.

A folyosón megannyi lépkedés hoz vissza a valóságba. Ekkor a kezem arrébb csúszik és egy másik eszközt ragad meg. A táskából kihúzva felnyitom azt. Majd az ujjam lecsúszik róla és fény kezd pislákólni. Az elöttem álló lánynak meglátom a szemeit. Kék volt akár a tenger. És a gyújtó lángja csak még szebbé tette.

-Bocsánat. - engedte el a kezem.
-Menjünk a többiekhez. - folytatta, majd elöttem el is indult lassú léptekkel.

Az ajtó küszöbén átlépve a terembe érkeztem. Észre vettem, hogy mások is megvilágítják maguk körül a teret. Vagy zseblámpával, vagy telefonnal. Az ablakot folyton verte a fa ágai. Mikor lejjebb vittem a tekintetem megláttam azt a három lányt, akik az ebédlőbe is oda jöttek hozzám. Mindnyájan figyelték ahogy egy asztalhoz sétálok, majd le ülök oda. Újra rájuk néztem, és csak akkor néztek másfelé, mikor újra felcsukódott a lámpa.

-Vissza jött az áram. - ül le mellém Ana.

-Vissza jött. -