Ezüst ketrec /Deidara f.f/ /Befejezett/

Valódi érzelmek. Ki vagyok?

(Akane szemszöge)

Engem mindenki itt hagy? Remek...Akkor menyünk tovább egyedül...Ahogy haladtam gondolataim hullámába merülve, egy hangos robbanás zavart meg.

-Katsu!-jött a robbanás, tőlem balra...Mi történt, talán meg támadta valaki Deidarát? Nem tétováztam tovább és ágról ágra ugrálva mentem a porfelhő irányába.- Katsu!-egyre hangosabb, közeledek. Végül meg láttam őt. Egy faágon meg torpanva figyeltem. Nem támadta meg senki? Akkor csak gyakorol? Repítette a fehér bogarakat, meg egy százlábút, nocsak rovar is van?-Katsu!-robbantak fel egymás után...-Ez még nem elég jó....ch...-rázta meg a fejét. Sóhajtott egyet és leült mérgesen egy fának a tövébe...Lábait felhúzta, és fejét térdére hajtotta...Ha?..Leugrottam a fáról és felé indultam. Nem tudom, mi de valami szorongatni kezdte mellkasom...Mintha valami marná...Oda értem mellé, és leültem-Akane?-nézett rám

-Mi a baj?

-Nincs semmi bajom.

-Nem tudsz hazudni...Nekem elmondhatod, nem adom ki.

-Hm...Hát csak ki próbáltam az új formákat...-hallgatott el...Mintha nem mondana el mindent...

-De akkor miért vagy szomorú?-elfordította fejét, és meredten  nézni kezdte térdét...Bem fogtam a karját, és alábújtam, majd át karoltam oldalról. Fejem mellkasára tettem. Kezét amit felemeltem hátamra tette, és oldalamat kezdte simogatni.-Rossz látni hogy szomorú vagy!...-motyogtam. Ránéztem láttam hogy könnycsepp gördül végig arcán.....Ilyen érzékeny lenne? Mi baja lehet? Szívemen a szorongató érzés is egyre nagyobb lett...

-Tudod, azért gyakoroltam...Mert...-sóhajtott egyet.-Mert nem akarom hogy újra meg sérülj...-gördült végig még egy könnycsepp arcán, de nem engedtem végig folyni, letöröltem. 

-Köszönöm.-Néztem Jég kék szemébe.-De ez nem minden ugye?-meglepetten néz rám...Hm...ki találtam..

-Nem...Még régebben amikor az Akatsukihoz kerültem meg kellett ütköznöm Itachival....Akkor vesztettem, de legközelebb nyerni akarok...Meg mutatni, hogy a művészetem is ér annyit mint a saringan!-úr isten...nem bírtam ki ezen már én is be könnyeztem. 

-A művészeted a robbanás?

-Igen. A pillanatnyi szépség!

-Értem. De hiszen a te művészeted is ér annyit! Hiszen ki más tudna akkora robbanást csinálni, hogy a föld másik végében is hallják? Ki lenne képes az agyagjából robbanó szert gyártani? Ez a te művészeted, és szerintem többet ér mint a saringan...Mivel a saringan egy vérörökség ellen tétben az alkotásiddal nem örökölhetők, ráadásul ezt szívből teszed, vagyis élvezed. Ami a legfontosabb...Nem sok embernek adatik meg, hogy élvezzék a munkájukat, de te elérted! Ez többet ér bármilyen gendzsucu keltő szemnél!-gördült ki szememből az a könnycsepp, de őse engedte hogy végig guruljon. Aztán szorosan át ölelt. 

-Köszönöm....-suttogta...mosolyogva szorítottam magamhoz. Amint elengedtük egymást meg fogta kezével állam, és nyomott egy puszit homlokomra. Ez olyannyira meg lepett, hogy rögtön el is vörösödtem...-Hm...aranyos vagy amikor elvörösödsz...-húzta szája szélét enyhe mosolyra...Öm....Mi?....Nem is tudom...hajtottam le fejem, hogy ne lássa paprika vörös fejem.-Nem kell elbújni, nem harapok...-simította végig arcom. 

-Az nem biztos...És ha meg eszel?-nevettük el magunkat. 

-Hm..Gyere menyünk, mindjárt meg beszélés lesz...-álltunk fel.

-Amúgy hogyan készíted azokat a szobrokat?-kíváncsiskodtam

-Hát az agyagot a nyálammal és a csakrámmal keverem...-Szemléltette a kezén lévő szájjal...-Majd formázom.