I Don't Care! (Loki Fanfic)

22.Fejezet

A nap első sugarai elérték a kastély tornyait és varázslatos fénybe vonták azt. A ragyogó építmény káprázatos látvány volt. Aki csak ránézett a várra, eltátotta a száját. Ez nem is csoda, hisz ez a kastély és a vadregényes táj igazán szemet gyönyörködtető kép volt. Mintha egy meséből varázsolták volna elő. Indák tekeregtek az épület falain és tornyain, egyre csak törve az ég felé és veszélyes szakadékok, tiszta vízű vízesések választották el egymástól az épület együttes részeit. A misztikus erdőről nem is beszélve. Egy szóval, nagyszerű helyen éltek a tündék.

A felkelő nap, lassan bevilágította az egész birodalmat. Alfheim népe izgatottsággal, vegyes örömmel várta a nap eseményeit. De hisz, hogy ne várták volna, minden okuk meg volt rá, ez egy különleges nap volt. Az egész kastély már hajnalban talpon volt. A konyhában már sültek az ínycsiklandozó falatok, a folyosókon pedig mindenki egymást kerülgetve sietett valahova.

Cassy távol akart maradni a tömegtől. Szobájában állt és az egyik ablakán kibámulva figyelte a sürgölődést. Semmi kedve nem volt társasághoz, csak csöndet akart. Szíve hevesen vert, miközben átgondolta a dolgokat. A mai nap sorsfordító volt számára. Bár ez nem volt kimondva, ő mégis tudta, hogy a mai események után elég sok dolog meg fog változni. Élete jóformán teljesen a fejetetejére fog állni. Már ha az ennél jobban lehetséges.

Négy évvel ez elött, tizenhat évesen azt hitte, jövője nem lehet ennél kiszámíthatatlanabb, nem omolhat több dolog, feladat a nyakába. Ám most már belátta, az a helyzet semmi volt a mostanihoz képest. Akkor úgy gondolta, hogy elég érett már dönteni, és képes elviselni a dolgok következményeit, de ez nem így volt. Nem tudott ő semmit sem a felelősségről, de szerencséjére akkor még nem követett el ezzel semmi helyrehozhatatlan baklövést, ezt annak is köszönheti, hogy akkor még nem rajta múlt sok minden. Ám most már nem hibázhat, nem engedheti meg magának, túl sok dolog nyugszik már az ő vállán ahhoz.

A lány gondterhelten felsóhajtott és tekintetét az erdőre terelte. Régen volt már kint a szabadban. Az első évben, az idekerülése után még megpróbálkozott a kiszökéssel. Párszor sikerült is neki eljutni az erdő széléig, ám álltalában mindig még időben elkapták, mielőtt beszökhetett volna a rengeteg védelmet nyújtó fái közé. Olyankor gondolatban magát szidta, amiért nem volt elég gyors. Tudta, ha sikerült volna neki legalább pár lépéssel tovább jutni, az őrök reménytelenül kereshették volna. A lány szinte láthatatlan volt a fák között. Hihetetlen módon tudta kikerülni és búvóhelyként használni a növényzetet. A gyorsaság pedig már csak mellékes volt. Ugyanis a hercegnő valahogy mindig megélénkült, amikor az erdő közelébe ért, és gyorsabb tempóra ösztökélte, az amúgy is szélsebesen száguldó lovát. Egyszer-kétszer sikerült is meglógnia, olyankor addig vágtatott, amíg egy patakkal vagy folyóval nem találkozott. Ott átugratott a másik partra, és bevette magát az erdő mélyére. Onnantól már szabad útja volt. Senki nem volt képes megtalálni az ifjú hercegnőt. Ám ahogyan az idő telt, a tündék egyre többször érték utol, és kapták el. Ilyenkor büntetésből akár napokra is „kastély fogságra" ítélték. Az első néhány alkalommal még megpróbált megszökni a börtönéül szolgáló várból, de minden hasztalan volt, túl sok őr őrizte a kapukat, így nem juthatott messzire. Arról nem is beszélve, hogy ha mégis sikerült terve, hazatérésekor ugyanúgy bezárták. Persze a lány nem adta fel, küzdött, tombolt, szabadulni akart. Az a tudat, hogy már nem olyan magabiztos, erős, mint az előtt volt, megrémisztette. Tehetetlennek érezte magát azok után, hogy a kastélyba került, ezért is próbált meg kétségbeesésében, kiszökni. Mikor belátta, hogy a szökéssel nem megy sokra, elkezdett borsot törni a kastély lakóinak orra alá. Minden módon nehezíteni próbálta fogva tartói sorsát, de nem ért el vele semmit. A tündék kifejezetten jó bírták heves magatartását. Nem keltek ki magukból, csak csöndben bírták. Ám az anyja nem ilyen volt. Ő minden kihágását büntetéssel jutalmazta. A hercegnő kezdett elfáradni, egyre kevesebbszer próbálkozott bármi féle szabályszegéssel, míg szinte teljesen abba hagyta. Ekkor volt a kastélyban második éve. Az elkövetkező két esztendőben sokat változott magatartása. Akarata megbicsaklott, és átvette a helyét valami más. Az elfogadás. Már nem érdekelte semmi. Teljességgel eltűnt az a lány, aki mindig mindent irányítani akart. Helyette egy új született. Egy olyan felnőtt nő, aki megfontoltan gondolkodott, döntött, és akire igazán illett a tiszteletparancsoló hercegnő szó. Ám belül még mindig tombolt. Annyi év után még mindig égett benne a tűz, és tele volt elfojtott érzelmekkel, amik csak arra vártak, hogy mikor törhetnek végre ki. Ezt nevezte Cassy passzív ellenállásnak.

- Kisasszony! – hallott meg egy hangot a háta mögül.

A hercegnő még egy utolsó vágyakozó pillantást vetett a tájra, majd az alak felé fordult. Meg sem lepődött, hogy négy tünde lány lépett elé és kezdték el igazgatni ruháját. Cassy ezt figyelmen kívül hagyva, egyenesen arra az ötödik szobalányra nézett, aki megszólította. Az, kicsivel társai mögött állt, és mintha csak arra várt volna, hogy a hercegnő rá nézzen, tisztelettudóan meghajolt.

- Felség, indulnia kell! – mondta lágy hangon, miután felegyenesedett. Hangja, a madarak csicsergésére emlékesztette a lányt.

- Rendben van, Agatha. – bólintott Cassy a szőkehajú tündének, majd kilépett a még mindig viseletét igazgató szobalányok gyűrűjéből és az ajtó felé kezdett el lépkedni.

A tündék, mint árnyékok, szegődtek nyomába, és kisérték végig a folyosón. A lány óvatosan lelépkedett a királykék szalagokkal és igazgyöngyökkel díszített, uszályos ruhájában a lépcsőfokokon. Befordulva az egyik árkádokkal díszített folyosóra, céltudatosan odalépett az egyik ajtóhoz, és egy sóhaj után benyitott.