Detroit: become lover

Itt a vége...

Valahogy most különösen szép a naplemente.

Csak nézem ahogy a felhőtlen égen a nap egyre jobban eltűnik.

Amióta Connor meghalt, én se vagyok már ugyanaz a Vivi, mint egykor. Érzem, hogy egyre jobban fáj. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket.

A francokat!!!!

Tökéletesen emlékszem arra a napra. Ugyanilyen naplemente.... Most már kurvára rühellem a naplementéket. Mintha ez akarna mindenáron emlékeztetni arra a rémes napra, amikor elvesztettem a szerelmemet. Nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogom hívni őt. Szerencsére aznap a rendőrök mindenkit elkaptak, akik benne voltak. Engem és Juditot, meg még pár embert, akik segítettek nekünk nem csuktak le. Markus elhitette a bírósággal, hogy kettősügynök vagyok. Még mindig nem értem, miért segített nekem. Nem igazán beszéltem Markussal, és Hanket nem is láttam. Aggódok, hogy nehezen tudja elviselni Connor halálát. Bár én se bírom ezt ki a gyógyszereim nélkül. A pszichiáter felírt nekem egy erős nyugtatót. Igaz, hogy naponta dupla annyi adagot veszek be, mint kellene, de leszarom. Még örültem is volna, ha beledöglenék. Úgy sincs már mit veszítenem. Mindenkim halott. Markus elérte, hogy Elliotot hősként temessék el. Nagyon szép gesztus volt tőle. A temetésen ott volt az elnök is és katonák vitték Elliot koporsóját. Sok mindenre nem emlékszem, mert teljesen ki voltam ütve a gyógyszerektől és másnap a kórházban ébredtem. Annyira nem bírtam elviselni ez az egészet, hogy már 5-szőr több tablettát vettem be a kelleténél. Mikor jobban lettem, első dolgom volt elhúzni Detroitból. Csak rossz emlékek kötnek oda. Nem volt értelme ott maradnom. Senki se tud róla, hogy elmentem. Elmentem Kanadába. Mivel Kanadai állampolgár is vagyok anyám révén így itt maradhattam. Már 1 hónap eltelt azóta és még mindig szarul vagyok.

Elegem van az egészből. Véget vetek ennek.

A nap lassan eltűnik és jön pár perc múlva a vonatom is. Én nyugodtan várom a vonatot a síneken feküdve. Következő állomás tuti a pokol lesz, de nem érdekel.

Ránézek a telefonomra, már csak 1 perc. Hallom is a vonatot a távolból. Érzem ahogy a sínek rezegni kezdenek alattam. Már vártam a vonatot, mikor meghallottam, hogy valaki sikít. Felültem és mögöttem 30 méterre egy kislány volt a síneken. Úgy tűnt, mint ha beakadt volna a lába. Nem hagyhattam ott. Gyorsan odafutottam a lányhoz.

- Mi történt?

- Beakadt a lábam, kérem segítsen!!

- Oké – és próbáltam kiszedni a lábát. Annyira kicsi a lába, hogy a két léc köré szorult. Már a vonatot is láttam.

Végül sikerült kiszedni a lábát, mielőtt a vonat elgázolt volna minket.

- Nem mondták a szüleid, hogy veszélyes a síneken menni?

- Ezt én is kérdezhetném. – mondta a kislány. – Láttam, hogy ott feküdt. – Ó, de jó!

- Csak pihentem, de mindegy. Milyen messze laksz? Elég késő van már egy ilyen kislánynak, nem?

- Találtam egy kiskutyát, és nem hagyhattam ott. – a dobozra mutatott, ami a földön volt és benne egy kölyökkutya. – De a szüleim már biztos keresnek, szóval jobb, ha sietek.

- Hát jó, de elkísérlek. – mondtam neki. Ilyen későn nem kéne egyedül mászkálnia.

- Oké. – mondta mosolyogva, és elindultunk. Úgy látszik, ma se jött össze. Majd legközelebb!!