Hogyan kezdődött? ✔

Chapter 27

*6 hónappal később*

Fél év telt el azóta, hogy Cole elhozott Key West-be. Jól megvagyunk és szeretjük is egymást. Fura, de azt hiszem végre teljesen boldog vagyok Cole mellett. Végre nincs semmi féle balszerencse az életemben, nincs semmi megaláztatás és végre tényleg boldog vagyok. Teljes szívemből merem ezt állítani. Végre megtaláltam a boldogságot egy olyan férfi mellett akit szeretek is és ő viszont szeret.

- Melody, kész vagy már? - hallom Cole szórakozott hangját az ajtóból.
- Pillanat - fordulok felé, majd visszafordulok a szekrényhez.
- Még el se kezdtél készülődni - nevet ki.
- Nem tudom mit vegyek fel. Mit vegyek fel szerinted? - kérdezem, mire mellém lép és leakaszt a fogasról egy halvány rózsaszín egybe ruhát.
- Ez jól állna rajtad - mosolyog. Elveszem a kezéből a választott ruhát és kiküldöm. Elindul az ajtó felé, majd megfordul és visszaszól.
- Láttalak már fehérneműben, sőt meztelenül is - húzza perverz mosolyra ajkait, mire a fésűt hozzá vágom. Nevetve tér ki a felé repülő tárgy elől, majd kimegy a szobából. Mosolyogva forgatom szemeimet és felveszem a ruhát. A tükörben nézem meg magam. Igaza volt, habár kicsit, mintha kövérített volna... És egy kicsit feszült is.

- Minden rendben van, Meli? Kicsit furán viselkedtél az étteremben - fordul felém egy pillanatra Cole.
- Nem értem mire gondolsz - rázom meg a fejem.
- Csak egy salátát kértél utána meg egy komplett tálat, aminek a negyedét etted meg - összegzi a ma történteket. Szótlanul emésztem a hallottakat, amikor hirtelen Cole felé fordulok.
- Állj meg! - nézek rá.
- Miért?
- Cole, állj már meg! - fordulok az ajtó felé, mire ő kapcsol és félre áll. Nem várom meg, hogy megálljon mert egyből kipattanok a kocsiból és két lépés után hányásban török ki. Cole hátrafogja a hajamat miközben kiadok magamból mindent. Pár perc múlva már jobban vagyok és a kocsiban ülök szótlanul. A rádió is csak háttér zajként szól halkan az autóban. A házunknál megállva nem vagyok benne biztos, hogy meg tudok mozdulni. Cole kiszáll a kocsiból és kinyitja nekem az enyémet.
- Gyere, segítek - segít ki az ülésből. Álmosan és émelyegve hagyom, hogy segítsen. Az ajtóban felkap és bevisz a házba. Felvisz a szobába és lassan befektet az ágyba. Leül az ágy szélére és lágyan megsimítja az arcomat. Kissé ijedten néz rám.
- Forró az arcod - mondja. Nem szólok semmit csak lehunyom a szemeimet. Hallom, hogy feláll és kimegy. Nem sokkal később visszajön. Leül és egy hideg nedves rongyot tesz a meleg homlokomhoz.
- Miért nem szóltál? Akkor nem mentünk volna el - suttogja miközben engem ápol.
- Én sem tudtam - suttogom én is.
- Biztos? - méreget kétkedve.
- Igen, biztos. Lehet, hogy csak a gyomromat rontottam el. Volt már rá példa... - nézek rá bágyadtan.
- Rendben, hiszek neked, de most az a legfontosabb, hogy pihenj - mosolyog rám halványan. Vissza mosolygok rá és ismét lehunyom pilláimat. Mielőtt elalszok, még két kérdést teszek fel neki.
- Tudtad, hogy a gimiben nekem segítettél Aaronnal kapcsolatban?
- Igen.
- És miért?
- Mert már akkor tetszettél.