Démonok Bandája

×6×

Zane és Kwen már egy hete zaklat azzal, hogy írjak már végre a új dalhoz. Már az őrületbe keretnek ezzel. Konkrétan olyan sok dolog van amit bele tudnék rakni a dalba, de mégsem az igazi. Egyszerűen passzolnom kellene vagy fene tudja, de nem megy. Most is ezen gondolkodom, hiába van vasárnap este 23:34. Teljesen bele merültem a gondolkodásba ezért nem hallottam, hogy Josh bejött a szobámba és megszólalt mögöttem, majdnem szívinfarktust kaptam.

- Lisa, miért vagy még fent?- kérdezte Josh a semmiből.-Még mindig a dal miatt?

Ilyedtemben leestem a székről és bevettem a fejem az asztalba. Fájó fejjel néztem rá. Álmos volt, látszott rajta. Miután felkeltem a földről és megköszöntem pár csúnya nézéssel a fejfájásom, elmagyaráztam neki, hogy közel éjfélkor miért nem alszom.

- Igen a dal miatt. Egyszerűen sehogy sem bírom megcsinálni. Pedig csak egy kis részét kéne és nem az egészet.- panaszokodtam.

- Akkor majd később megcsinálod. - kócolta össze a hajam. Így még kócos abban lett. Jeee...

- Nem lehet. Zane és Kwen már létezni sem hagy amíg még nem csinalom. És ezt most halál komolyan mondom. Lassan már inkább Sheekhez költözök,  minthogy ez.- mondtam neki. Bár eddig fáradtan mosolygott, mikor meghallota Sheek nevét már azt is abba hagyta. Valamiért nem nagyon kedvelik. De fogalmam sincs hogy miért.

- Beszélek én azzal a két flotással, viszont te menj és aludj végre.- mosolygott újra.

- Hiába mostmár úgysem tudnék. Túl éber vagyok hozzá.- vászoltam és hátradöltem a székben.

- De így én sem tudok aludni.- panaszkodott.

Meglepődtem ezen kijelentésén, mert nem tudtam, hogy túl hangos voltam. Biztos voltam benne, hogy mindent a lehető leghalkabban csintam.

- Bocsi... - mondtam elhaló hangon.

- Ugyan, ez nem a te hibád. Inkább az enyém.-mondta.

- De miért?- kérdeztem.

- Hát csak mert baromira ked... Mindegy. Inkább aludjunk. - válaszolta, majd felemelt és ledobott az ágyra. És szó szerint így volt. Kicsit megnyekkentem, mikor az ágytámlájába be ütöttem a fejem. Hogy én mindig megtalálom azt, hogy hova lehet bevernem a fejem az már tehetség én mondom. Míg én a fejfájással szenvedtem Josh rámtett egy takarót és rámtehénkedett. Sőt inkább kilapított.

- Josh, alig kapok levegőt.... Josh, kérlek.- próbáltam arrébb tolni, de nagyon kevés sikerrel. - Akkor legalább egy picit menj arrébb.

Eleinte még nevetett is, de, hogy meg nem mozdult az már biztos. Végül bealudt és arrébb tudtam tolni. Olyan békés tekintete volt. Nappal inkább nyugodt vagy komoly sok esetben mosolygós, de most olyan mintha nem érdekelné más. Látszik rajta, hogy reggel megint szinte csak mosolyogni fog. Ez a fáradt békés arca megmarad még a fejben. És akkor rájöttem miről kell írnom azt a pár sort. A felhőtlen boldogságról. Óvatosan, vigyázva arra, hogy ne keltsem fel, kikeltem az ágyból és leírtam azt, ami jött. Nem is kellett gondolkodnom róla, olyan mintha magától íródott volna. Egy szó a másik után, szavak majd mondtatok, s legvégül két versszak született meg belőle. Végre. Végre kész volt és tökéletes. Megnyugodtam, hogy többet egy ideig nem fog a bátyám és a haverja piszkálni emiatt, hogy nem fog késni a dal miattam, hogy végre csinalhatjuk, hogy végre kész az amivel vagy két hetet szenvedtem. És ezt Joshnak köszönhetem. Elmosolyodtam mikor vissza néztem az agyamon alvó fiúra. Boldog voltam. De nagyon. Mielőtt bemásztam volna vissza sz ágyba, a telefonon segítségével csináltam pár képet róla. A többiekről is van képem, de róla nagyon kevés volt. Lezártam a telóm és a lámpát is lekapcsoltam. Majd szép óvatosan visszaosontam az ágyba és elaludtam.