Kim Taehyungot nem érdekelte senki önmagán kívül, addig a pillanatig, amíg Jeon Jungkookot meg nem látja zokogni az esti órákban. Olyan fájdalmas zokogást még életében nem hallott.
" - Csillagom - suttogom közelhajolva hozzá.
- Miért hívsz így...
Egész éjjel forgolódtam. Bevallom őszintén, nagy hatást gyakorolt rám a fiú látványa. Úgy festett, mint egy elhanyagolt, és összetört lélek. Úgy éreztem ez lehet az igazság. A sírásából sok minden kiderült számomra. Talán az egyik legfontosabb, hogy nem először került ilyen helyzetbe. Keservesen zokogott, mégis valamilyen szinten beletörődően. Nem is tudja néhány ember, mennyire lényeges dolgok derülnek ki róluk, néhány reakció hallatán.
Még az este folyamán sokáig ültem kint az erkélyen. Bár akkor már rég nem a csillagokat bámultam, hanem a fiút, aki több órán keresztül szenvedett, magányosan. Meg akartam vígasztalni, de lehetlenségnek néztem elébe. Azt sem tudtam ki ő, és fogalmam sem volt miért sírt. Komoly problémája lehetett, én mégis tehetetlenül ültem a túloldalon és csak néztem.
- - -
— Mit csináltál egész éjszaka? Teszi fel az egyfolytában ismétlődő kérdést a legjobb barátom. Választ persze azután sem kap, hogy századjára ordít a fülembe. Nincs kedvem hozzá, sőt semmihez sincs. — Válaszolsz még ma? — zaklat továbbra is, és el nem mozdulna melőlem. Jólesik, hogy aggódik értem, mégis jelenleg leütném valamivel, annyira nincs kedvem magyarázkodni. Ezt csak az érthetné meg, aki látta Őt tegnap, bár valamiért úgy érzem Jimin még akkor sem fogná fel, mennyire mélyen érintett ez az egész.
Egy valamit elhatároztam: ma is kimegyek az erkélyre.
Hajnalban úgy voltam vele, hogy nem jövök be ma az Egyetemre, vagy kihagyom az első két előadást, de végül erőt kellett vennem magamon, így most itt vagyok. Kedvetlenül, de jelen.
— Tae baba, mi a franc bajod van? Hm? Mond el! — vált át Jimin egy aranyosabb hangsúlyba, majd az álát a vállamra helyezi és úgy bámul rám nagy barna szemeivel. Egészen édes látvány lenne, ha nem kattant volna be egész napra, mindezt miattam.
— Hagyjuk.
— Köszi a kérdést, de nem, folytatjuk. Most pedig beszélj.
Megforgatom a szememet, és próbálok szigorúan nézni Jiminre, ami nem igazán sikerült.
— Egy az, hogy nem kérdeztem, hanem kijelentettem valamit. A másik pedig, hogy jelenleg nem szeretnék beszélni semmiről — állok fel melőle, és elindulok inkább az előadóterem felé. Sokkal szívesebben töltöm az időm a professzor társaságában, mint egy faggatozó Jiminnel.
Az egész napos stressz és fáradtság érződött rajtam végig. Leginkább akkor, amikor valamin gondolkozni kellett. Azt hittem a tanulás, majd felkelti az érdeklődésem és szeretettel tele tudom folytatni a munkáimat, de nem így történet. Annyira elveszett voltam, olyan elkeseredett. Miért vagyok akkora idióta, hogy magamon viselem már annak a fiúnak a gondjait is?
A legfurcsább, és ijesztőbb számomra mégis az, hogy egész álló nap egy valami lebegett lelki szemeim előtt. Vajon most boldog?
Hazaérkezésemet követően rögvest az erkélyre léptem ki, nem terveztem hosszú ideig ott maradni, csak legyőzött a kíváncsiságom, így kiléptem. Szokásomhoz híven először az ég szemetgyögyörködtető valójára pillantottam fel, és ott is felejtettem tekintetem megszámlálhatatlan percig. Szerettem ezt. Béke volt a gondolataim közt, csak egy kis ideig.
A fiút nem láttam a másik oldalon, úgy gondoltam még iskolában lehet, esetleg dolgozik. Bár honnan tudnám ezeket? Én egy idegen ember vagyok számára, és ő is az nekem. Nem képzelhetek bele többet, csak azért, mert láttam egy gyenge pillanatában.
— Huh — fújom ki a bentartott levegőt. Eszméletlen sok a feszültség bennem. Borzasztóan nagy nyomást érzek a mellkasomban, egyszerűen csak szeretném újra látni. Kell a mosolya ahhoz, hogy megnyugodjak.
Végül megpróbáltam újra a régi önmagam lenni, és koncentrálni az elvégezendő feladataimra. Néha felvillant előttem a fiú arca, de mindig elhessegettem a képet. Éjfél fele készítettem magamnak egy bögre kávét, és úgy készültem, hogy csendben, békében megiszom az erkélyen ülve, majd várom a fiút. Hittem abban, hogy újra megpillanthatom.
Hajnali fél kettőkor riadtam fel egy álomból, mely már akkor rémessé tette újabb monoton napomat. A sírása már mindenhol kísértett. Tudnom kell, hogy miért lehetett olyan szomorú. Összetört. Reflexszerűen néztem a túloldalt, de most nem láttam egy csepp világosságot sem.
A fiú nem volt ott, és a csillagok is rejtőzködtek a végtelen sötétségben.
| - - - - - - - - - - - |
Halihó,
elérkeztünk az első részhez. ez egy igazán sorsdöntő pillanat a könyvnél. írjatok meg, hogy szeretnétek-e folytatást.
köszönöm szépen ! <3
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
