ᴠᴋᴏᴏᴋ | ᴀᴢ ᴇʀᴋᴇʟʏ

| kristályból | 2 |

Ünnepség volt ma a városban. A legtöbben elmentek otthonról és szórakozásra vágyva érezték jól magukat a barátaikkal. A gyerekek pedig a közelgő tűzijáték miatt indultak el, ha a szüleik elengedték őket, ugyanis hajnalig tartó mulatság volt ez, nem mindenki tehette meg, hogy a végéig ottmarad.
Sok lehetőség is volt az emberek számára, különböző házibulik, vagy csak a sok árús között nézelődni és tettetni egy estéig, hogy semmi problámád. Minden évben ezt tettem én is. Mostmár meguntam, hogy mindenhez aszisztálok, amit elvárnak tőlem az ismerőseim.
Minden unalmas már nekem, az egész életem szürkesége fájdalmat okoz. Változni akarok, és nem mindig ugyanazt csinálni.
Legalábbis ez egy tökéletes ürügy volt ahhoz, hogy kiüljek az erkélyre, és a fiút várjam, miközben néha-néha elveszek az égbolt gyönyörében.
A csillagok ragyogtak. Tudtam, hogy ma látni fogom Őt. Ezt megéreztem.

A telefonom hangos csengőhangja zavarta meg az idilli hangulatot.
Park Jimin. Meg sem lepődtem a név láttán. Nem igazán szóltam senkinek, hogy idén nem tartok velük, de jobb később, mint soha.

— Szi-

— Hol vagy? — üvölt a telefonba, mire távolabb tartom magamtól a készüléket.

— Az erkélyen — válaszolom, mire Jimin csak elkezd nevetni. Értetlenül állok a dolgok előtt, de remélem megmagyarázza mi ilyen vicces ebben.

— Az erkélyen? — nevet tovább, nekem pedig kezd elfogyni a türelmem. — miért lennél te ott? Kihagyod az év buliját?

— Igen. Ennyit akartál csak? — kérdezem meg türelmetlenül. Idegesít az egyre jobban megőrülő tömeg hangja, ami így telefonon keresztül, inkább ricsaj.

— Nem, basszus TAEHYU-

Letettem. Nem akarom megint ugyanazt. Jimin demonstrálta nekem elégszer, hogy milyen részegen. Bőven elég volt ennyiszer. Talán túl sok is.
Óvatosan nézek ki a korlát felett, hátha megpillantom azt a személyt, aki miatt kezdenek tisztábbak lenni a gondolataim.

   Érdekes mennyire hatással vannak egymásra az emberek. Ahogyan meglátjuk a másik rosszabb formáját, meggyötört énjét átgondoljuk mit is érezhet az adott személy, aztán vagy eltapossuk, vagy felsegítjük. Én pedig az utóbbit szeretném tenni jelenleg.

   Az égboltot néztem. A szépséges csillagokat és próbáltam keresni minden egyes pontban a logikát. Aztán rájöttem, hogy nem kell bennük keresni semmit, ők csak úgy vannak nekünk.
   Számomra a csillagok a menekülés. Menekülés saját magam csapdájából. Amikor rájuk nézek tiszta lesz minden, és csak néhány negatív gondolt férkőzik meg olykor a fejemben.

   Akkora csattanás rondított bele az elmélkedésembe, mint még soha. Azt hittem valamit ledobtak valahonnan, de nem, a fiú volt az, ahogyan erőteljesen becsapta az erkélyhez vezető ajtót. Innen is megpillantottam, amint kulcsot helyez bele és el is fordítja azt. Ha úgy vesszük, saját magát zárta ki a lakásból. Nem voltam olyan állapotban, hogy értelmezzem a jelenetet, vagy felfedjem a fiú összes titkát, csak néztem őt, és a korláthoz lépve hajoltam előre, hátha jobban látom az arcát.
Az arcán tükröződik minden.

  Éjfekete haja van, mely rendezetlenül áll neki, mégis vonzó külsőt kölcsönöz számára. Főleg, hogy teljesen a homlokába lóg. Nálam alacsonyabb lehet egy fél fejjel, bár ezt csak szemmérték alapján tudom mondani. A ruhái semmit nem árulnak el, teljesen hétköznapi. A szemét viszont nem látom innen, pedig arra lennék a legkíváncsibb. Hiszek abban, hogy igaz a mondás, miszerint a szem a lélek tükre. Valahogyan meg kell néznem a szemét, sőt az egész valóját látni akarom magam előtt.

   Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem merre néz már a fiú. Az eget bámulta, egy igazi filmes jelenet lehetett volna. Nem állítottam semmi rosszat az idegenről, mégis meg kellett jegyeznem azt a tényt, hogy nemrégiben keservesen zokogott, nincs vele minden rendben.
Éreztem, hogy ugyanezt jelentik nekünk a csillagok. A mentsvárat, a reményt.

  A hirtelenjében megjelenő beletörődő mosolya, örömöt és bánatot okozott nekem egyszerre, hiszen én egy őszinte és tiszta reakciót szeretnék látni, ez pedig velejéig hamis volt. Bár minden jobb a sírásnál.
   Szerencsére nem vett engem észre, végig az eget bámulta, és teljesen azt éreztem, hogy képtelen sírni, mégis szíve szerint ordítana és szabadon engedné a könnyeit.
  Végül a fiú arca lebegett előttem, amint az erkélyen hunytam le a szemeimet, időközben pedig millió kis csillag nézett le ránk, mégis egy fényesebben ragyogott, de csak számomra.

| - - - - - - - - - - - |

Halihó,

Én kezdem megszeretni ezt a storyt. Mármint azt, ahogyan jönnek belőlem a szavak természetesen.
Szeretném kicsit másabb stílusban megírni ezt a könyvet, mégis az én realista írásmódommal.;) remélem összejön ez majd!

Köszönöm, hogy elolvastad!

| a második borító nyert :) |