ᴠᴋᴏᴏᴋ | ᴀᴢ ᴇʀᴋᴇʟʏ

| fagyból | 12 |

— Az emberekből, akik azt mondják öljem meg magam.

Nem hagytam magára, nem voltam hajlandó elengedni őt. Csak álltunk az épület előtt, én pedig az arcomat a hajába temetve próbáltam átvenni a fiú fájdalmat.
Azt akartam, hogy az előző mondata ne csak lebegjen körülöttünk, hanem szálljon is el, jó messszire, és soha vissza se találjon hozzánk.
Aztán rájöttem, hogy ez a valóság, és nem most kellene firtatnom a realizmust, hanem minden erőmmel azon lenni, hogy a karjaimban megnyugvást kereső fiú, újra mosolyogjon.
Bár hogyan legyek én az erősebb ilyen helyzetben, ha a kezeim hasonlóan remegnek, mint Jungkook teste?

— Szeretnél feljönni hozzám? — simítom ki szemei elől sötét tincseit, és meleg testét eltolom magamtól, bár a kezemet nem veszem le derekáról.
Felbátorodtam, lehetséges, hogy kihasználom a védtelenségét, de mindkettőnknek szüksége van a másik közelségére, biztonságára. Főleg neki, azok után, amit közölt velem. Bár ez édes kevés még számomra, belőle mondjuk soha nem akarom, hogy elég legyen.

— Sz-szabad? — kérdezi meg  nehezen kiejtve a betűket.

— Szabad.

Kellemesnek mondható érzés kerített hatalmába mindkettőnket, amint egymás mellett kezdtünk el sétálni, nagyon közel a másikhoz.
Úgy éreztem Jungkooknak szüksége van valakire, egy olyan személyre, akinek elmondhatja mi történik vele.
Rögvest az emlékkép jut eszembe, ahogyan a fiút látom keservesen zokogni az erkélyen. Az a pillanat valami kezdete lett, talán igaza van a barátaimnak és tényleg megváltoztam. Szenvedélyt érzek, és őszinteséget, amit oly rég nem tapasztaltam már.
Meg akarom találni a saját utamat, de nem egyedül.

— Velem szemben élsz? — teszi fel a kérdést, és szerencsére vékony kis hangja nem remeg meg, és a dadogást is hamar elhagyta.

— Igen — alapjáraton nem akceptálom, ha valaki a házamban tartózkodik, túl sok személyes holmim helyezkedik el mindenfelé, itt minden én vagyok.
Mégha a falak színe sivár és nem a legérdekesebb, élénkebb, akkor is, ez a ház az enyém, így egy darabot láthat belőlem az, aki belép ide.
Jungkookot mégis hezitálás vagy kérdések nélkül engedem be, és nem bírom róla levenni a szememet.

Gyönyörű ez a fiú.

— Miért nézel így? — pillanat rám éjfekete frufruja alól, ahonnan éppen csak kiált.  Az arcán pedig tükröződik a zavara.

— Hogyan? — kérdezek vissza mosolyogva, és beljebb lépek a lakásomban, az erkély felé indulok a kisebb fiú pedig követ engem. A tekintetemet, ha akarnám sem tudnám elszakítani csillogó mélybarna szemeitől.
Vágytam arra, hogy itt legyen velem.

— Nem tudom elmagyarázni. Olyan különlegesen. Már korábban is észrevettem — von vállat aranyosan, és követ a friss levegőre.
Mindketten az erkélyen állunk és egymást nézzük. Az apró szél pedig különös érzetet ad át számomra, mintha a szellő szeretné a tudtomra adni, hogy ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el.

— Csak jó érzés, hogy a közelemben vagy — pillantok rá, ő pedig zavartan kapja rám - szinén -, a tekintetét.

— Én... — kezd bele — a múltkorit még meg sem köszöntem neked. Rosszul lettem, és pont az erkélyen voltam amikor elájultam.

   Jungkook, és én is tisztában voltunk azzal, hogy hazudik. Mégis ezt egy enyhe, szinte már kegyes dolognak éreztem. Nem akar még mindent elmondani nekem, és ezt teljes mértékben meg tudom érteni.

— Nagyon megijedtem akkor, csak annyit láttam belőled, hogy a földön fekszel eszméletlenül — sóhajtok fel szaggatottan — amúgy meg, nem kell megköszönni, bárki megtette volna ugyanezt.

— Hidd el nekem Taehyung, hogy nem.

* * * * *

    Miután Jungkook tekintete egyre lágyabb lett, és a fáradtság jelei jelentkeztek az arcán, úgy éreztem vissza kell mennünk a házba. Nem akartam, hogy dideregjen, az enyhén csípős hideg miatt.
A törődés régebben megijesztett volna, hiszen Jimin is egyfolytában olyanokkal tömte az agyamat, hogy a gondoskodás egy felesleges habitus. Milyen rosszul hiszi ezt.

— Maradsz még?

— Azt hiszem igen.

— Nem valami biztató válasz — nevetem el magamat, de Jungkook ajkai nem görbülnek felfelé.

— Tudod, amit mondtam az iskola előtt... — kezd bele — nem felejthetnénk el?

— Ez túl komoly ahhoz. Pont, hogy beszélned kellene a dolgokról.

Kik bántanak Jungkook? — kérdezek rá gondolatban arra, ami a leginkább érdekel. Érzem, hogy a remény szikrája csillog a szemében megállíthatatlanul, pont ezért nem merem hangosan feltenni ezt a tematikát.
Nem tudom miben reménykedik, így vigyáznom kell, nem ronthatok el semmit.

— Taehyung én nem tudok erről beszélni — hajtja le a fejét, és észreveszem rajta, hogy feszült. Az apró kis jelek, az ujjai tördelése, a pír az arcán.
Nem tud nekem megnyílni egyelőre, mégis apró mosoly ragyog ajkaimon.

— Haragszol rám? — teszi fel az ártatlan kérdést.

— Dehogy — lépek hozzá közelebb, és újra puha tincsei közé vezetem az ujjaimat. Tudom, hogy valami nincs rendben Jungkookkal, éppen ezért képtelenség lenne számomra egyedül hagyni.

— Elhiszed nekem, ha azt mondom, soha többet nem akarlak sírni látni? — nézek rá a lehető legelvarázsoltabb ábrázattal.

—————————————

Sziasztok!
Igen, igen.
Végre történt valami a két fiú között, ami már említésre méltó, de szeretem, ha lassan alakulnak a dolgok egy könyvben.
💛