ᴠᴋᴏᴏᴋ | ᴀᴢ ᴇʀᴋᴇʟʏ

| éjkékből | 15 |

     Miután felfogtam mit írt Jimin döbbenten meredtem magam elé, azt hittem ez a nap már nem lehetne sehogysem tartalmasabb, most mégis a szőke hajú tart a lakásom felé, ki tudja milyen oknál fogva.
Valamennyire érzem a bűntudatot ami kezd előjönni belőlem, Jimin mindenek ellenére törődik velem és meghallgat, amiért hálás vagyok neki.

— Nyisd kiiii — kiált fel az ajtón kívülről, mire összerezzenek.

— Ne ordíts már Jimin, olyan magas hangod van basszus, aztán itt vannak a szomszédok is, bár ők nem érdekelnek, de akkor is — kezdek el hisztizni és kinyitom az ajtót a szőke meg kifejezéstelen arccal néz rám, majd hirtelen egy apró mosolyt megengedve magának beadja a derekát és átölel.
— szeretetroham? — nevetek fel, mire Jimin megrökönyödve tekint rám vissza.

— Gondoltam kedves leszek veled, erre te Taehyung — csap rá a mellkasomra — egy szemét állat vagy!

— Ez már túl durva volt a lelkemnek — kuncogok továbbra is, és jólesik a szőke barátommal beszélgetni egy kicsit lazábban, úgy mintha nem lenne a sok megoldatlan problémánk.

— Figyelj Taehyung — sóhajt fel, miközben ledobja a kabátját és a kanapéhoz sétál — úgy gondolom át kéne már beszélnünk pár dolgot.

— Egyetértek — kezdek el felé sétálni, miközben felkapcsolom a lámpát. Elég furcsa lenne a dermesztő sötétben beszélgetni.
— először is, felkerested Hyunjint?

Jimin csak bólintott, majd megvárta míg leülök mellé, és csak utána folytatta a beszédet.
— Ki van akadva.

— Igazán?

— Tae, valld be, hogy igenis sajnálod, és bűntudatod van miatta — mondja Jimin nyugodt hangon, de nem tudok vele egyetérteni.

— Nekem úgy istenigazából, miért kellene, hogy bűntudatom legyen?

— Mert megcsókoltad. Most az oké, hogy mindketten részegek volta-

— Állj meg egy pillanatra — nézek rá döbbenten — csak én ittam aznap este, nem emlékszel? Hyunjin eleve később csatlakozott hozzánk.

— Nekem azt mondta, hogy.. — zavarodik össze Jimin.
— ah, Taehyung nekem már rohadtul elegem van ebből az egészből — dől rá a vállamra és elkezd hisztizni — én ezt már nem bírom, miért kell egyfolytában hazudni nekem? — néz fel rám, én meg nem tudom sehogyse vígasztalni, mire csak mégjobban hozzámbújik.

— Mi mást vártál az emberektől? — horkanok fel, és újra eszembejut Jungkook, majd az a borzasztóan kegyetlenül hangzó mondat, hogy "Az emberekből, akik azt mondják öljem meg magam".
Ökölbeszorítom a kezemet, és elönti az agyamat a mérhetetlen és fékezhetetlen düh. Nem is értem az elmúlt órákban miért nem tartottam ezt olyan nagyon szörnyűnek, talán mert velem volt Jungkook, és amikor velem van, úgy látom, hogy minden rendben van vele.
Néha vissza kellene emlékeznem azokra a pillanatokra, amikor láttam keservesen zokogni.

Gyűlölöm az embereket, akik bántották azt a fiút.

— Taehyung — ráz meg Jimin, én pedig észhez térek és újra teljes figyelmemet elveszi a legjobb barátom — mostmár muszáj mesélned Jungkookról — nevet fel — nagyon látszik rajtad az összes érzelmed, de tőled akarom hallani a dolgokat.

— Jungkookról kellene mesélnem? — kérdezem meg, és még mindig Jimint ölelem magamhoz, olyan mintha az öcsém lenne, pedig én vagyok a fiatalabb.

— Ki másról idióta? — csap rá megint a mellkasomra, én viszont elveszek az emlékeimben, abban a párban, amit Jungkookkal szereztem.

— Ő iszonyú különleges Jimin, soha nem találkoztam még ilyen emberrel, ha meglátod olyan kis esetlen és aranyos, de belül meg borzasztóan erős — nem akartam túl személyes lenni, mert Jungkook élete még számomra sem tiszta — én azt hiszem, hogy szeretem, de nem úgy mint téged, vagy a többieket. Nálam jelenleg ő az első.

— Erre már régóta rájöttem, de nem értem, hogyan tudott ilyen szinten megváltoztatni téged? — már nem akadok fent a "megváltoztatni" szón, ugyse tágít mellőle.

— Láttam egy olyan pillanatában, amikor a legsebezhetőbb volt. Szerintem ezek után mindkettőnkben eldőlt valalami.

* * * * *

   Miután az én életemet véglegesen kiveséztük, érdekelt már mi a helyzet mostanában Jiminnel. Hiszen régebben mindig ő volt az, aki a gondjairól beszélt nekem, én pedig támaszt nyújtottam neki, ezért lettünk legjobb barátok.
Szükségünk van egymásra, talán ez a hosszabb idő a másik nélkül ráébresztett mindkettőnket, mennyire erős is a barátságunk.

— Tehát, hogyan is vagytok ti Yoongival? — mosolyodom el, és pár perc múlva már nevetnem kell Jimin vörösödő arca láttán.

* * * * *

     Legjobb barátom olyan fáradt lett a beszélgetésünk végére, hogy elaludt, és Jimin nyugodt arca láttán már őszintén tudtam mondani, hogy hiányzott. Hiányzott ez a kicsit idióta, de egyben nagyon szeretetreméltó fiú, aki elfogad engem az eszméletlen sok hibámmal.

   Elindultam kifelé az erkélyre, hátha lesz olyan szerencsém, hogy a csillagok ragyogását élőben is élvezhetem. Hiszen a szenvedélyem soha nem múlt el, az a tett, hogy az éjjeli békét keressem az égbolton.

Tekintetem már rég nem fordul felfelé reflexszerűen, hanem a szemközti házat nézem meg először, ahol a már bejárt lakásra pillanatok. Hatalmas mosoly terül el az arcomon, amint az apró fiú alakját látom magam előtt. Észreveszem rajta, hogy álmos, de pillantásunk hamar egymásba fonódik.

— Gyönyörű vagy Jungkook, egyszerűen gyönyörű — nézek rá, és egy ideig el sem fordítom a tekintetemet róla.

—————————————

Sziasztok!
Köszönöm szépen, hogy még mindig itt vagytok velem, nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyien itt vagyunk mindenek ellenére!
Hamarosan jön a következő rész és mégegyszer köszönöm!