ᴠᴋᴏᴏᴋ | ᴀᴢ ᴇʀᴋᴇʟʏ

| figyelemből | 16 |

   Az éj leple alatt, a csillagos égbolt alatt, minden érzelmek hatása alatt, Jungkookal szemezek, de már hosszú percek óta.

Egy mosolyt sem villantott rám, de a pillantása annyira gyönyörű és tiszta, hogy biztos vagyok magamban. Neki is annyira szüksége van rám, mint nekem rá, ez pedig elégedetté tesz.

Hetekkel ezelőtt a mi kettőnk helyzete kilátástalan volt, egy szót sem váltottunk egymással, és azt hittem reménytelen lesz minden, ahhoz képest már elértem valamit a fiúval kapcsolatban, bár még mindig nem bízik bennem annyira, mint amennyire azt én szeretném. Lassan már bele fogok őrülni abba, hogy kik bánthatják Jungkookot. Vannak erős tippjeim, de annyira nem tudok semmit sem a családjáról vagy másokról, akiket már közel engedett magához, hogy egyelőre szörnyen elveszettnek érzem magam.

      A fiú látványa mégis örömmel tölt el jelen pillanatban is. Lehetséges, hogy miattam van kint az erkélyen, rám várt, vagy csak olyan hangulatban van, hogy szüksége van egy támaszra, én bízom benne, hogy így érez már irántam.

— Mit nézünk Tae? — csimpaszkodik a hátamra Jimin, én pedig ijedten kiáltok fel, majd a szívemre szorítom a jobb kezemet.

— Előbb még ott alukáltál, hogy vagy képes így megijeszteni basszus? — akadok ki, a szőke viszont nem is figyel rám, felnéz az égre, Jimin tekintete is megváltozik, de nem olyan, mint amikor én nézem a csillagokat.
Az én szememben tűz lángol, tele vagyok érzelmekkel, a legjobb barátom ezzel szemben csak szépnek gondolja az égboltot. Jungkook arca is ugyanolyan, mint az enyém.

      Talán mi ketten a csillagokhoz menekülünk, ha egyedül érezzük magunkat.

— Jungkook! — jut eszembe a fiú, akit legnagyobb bánatomra Jimin érkezése után teljesen elfelejtettem. Ezzel is megmutatva mennyire figyelmetlen tudok lenni.

      Az éjfekete hajú fiúra kapom a tekintetemet, aki már rég nem engem néz, hanem a mellettem lévő szőkét, aki magában mosolyog, és időközben a vállamra döntötte a fejét, pont mint régebben.
— ez nem az, aminek látszik — suttogom magam elé, hiszen minek mondjam ki hangosan?
A hangom innen nem jut el hozzá. Pedig szívem szerint elmondanék neki mindent, és halálra ölelgetném, csak ezt az arckifejezést ne lássam többet.
Jungkook csalódott volt, és ekkor jöttem rá valamire kettőnkkel kapcsolatban. Számára csak én vagyok.

      Ha lennének mások is az életében, akikkel bármit megbeszélhet, akik aggódnak érte most nem nézne így rám és Jiminre. Féltékeny, azt hiszem.
Engem, aki pár órája bevallotta neki az érzéseit, most egy másik fiúval lát, aki közel van hozzám.
Vajon Jungkook tudja mi a normális a legjobb barátoknál?
A válasznak nemnek kell lennie.

— Jimin, el kell mennem.

— Tessék? — néz rám álmosan.

— Elmegyek, de csak a szomszéd házba — válaszolom, de nem szakítom el a tekintetemet a szemközti erkélyről, ahonnan Jungkooknak már nyomaveszett. Nem hagyhatom annyiban a dolgot, hátha most őszinte lesz velem.

— Mégis minek? — értetlenkedik, csak vállat vonok és felkapom a nagyon vékony barátomat, és a karjaimban viszem be a házba, majd az ágyba fektetem, két perc és elalszik, reggel meg semmire sem fog emlékezni. Ismerem már.

*****

— Basszus, rohadt hideg van — kezdek el dideregni, amint leérek. A két ház között szélvédett a terület, de ez nem akadályozza meg a mínuszokat abban, hogy a bőröm alá férkőzzenek.
A fogaim is összekoccanak, pedig egy perce lehetek csak kint. Bár annyira nem tud érdekelni semmi, Jungkookon kívül.

— Junkyu — kezdek el kopogni az üvegen, ugyanis ilyen késői órákban már nincs nyitva a társasház. Az idősebb férfi fáradtan villant rám egy mosolyt, és egy rezgő hang után ki is nyílik az ajtó. Óvatosan lépek beljebb, nehogy hangzavart csapjak, amire sajnos egyedül is képes lennék.

— Mi járatban? — szól hozzám, én meg csak kifejezéstelenül nézek rá, majd egy nevet ejtek ki a számom.

— Jungkook — vonok vállat, és elindulok felfelé.

     Miközben szedem a lépcsőfokokat azon tűnődöm mennyire szánalmas a megjelenésem, ráadásul elég váratlanul állítok be a fiatalabbhoz, de most szüksége van rám. Ezt szavak nélkül is tudom. Viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni, mennyire aranyos amikor féltékeny. Márcsak a reakciójára leszek kiváncsi, hogyan fog fogadni?
Ideges lesz? Vagy örülni fog? Magyarázatot vár majd?

    Nem izgulva tovább a dolgokon, kezdem el nyugtatni magamat. Szerencsére nem vagyok ideges típus, így ez túlságosan könnyen megy, mire a lakás elé érek, már minden gondolatomat összeszedtem.

    Kopogok az ajtón, de éppen csak hallhatóan, nem kell a szomszédok panaszkodása.

— Apa? — szólal meg a fiatalabb a házon belülről — ne haragudj, hogy nem nyitottam ki hamarabb, kérlek bocsáss meg nekem — annyira ledöbbentem, hogy meg sem tudtam szólalni — ugye nem fogsz bántani, ha kinyitom az ajtót?  — tessék? Jungkook így szokott beszélni az apjához?

     Az ajtó hirtelen kinyílt, és mindkettőnk döbbent tekintete megfagyasztotta a hajnali órák nyugalmát.
A fiatal fiú felfogva mi történt, hirtelen megpróbálta becsukni az ajtót, de nem hagytam veszni a dolgot, megragadtam a keretet, hogy egy rést nyitva hagyjak.
Ezek után Jungkook a kezemre csapta az ajtót.

————————————

Sziasztok!
Nagyon a végefelé közeledünk a történetnek!
Hamarosan fényderül Jungkook életére is, ami köré az egész könyv épült!
Köszönöm, hogy vagytok nekem!
💛