ᴠᴋᴏᴏᴋ | ᴀᴢ ᴇʀᴋᴇʟʏ

| szenvedésből | 11 |

     Olyan elkeseredett volt az időjárás, olyan volt mintha tudat alatt együtt szenvedtem volna a környezettel, bár tudtam, hogy van egy hatalmas különbség köztem és a külső hatások között. A kontroll.

Amikor elindultam Hyunjintól borzalmasan szorított egy érzés, ami eszméletlen kellemetlen volt. Tudtam, hogy bűntudatom van, amiért így bántam vele, és fájó szavakat vágtam a fejéhez, de nem szívhatom már vissza. Kimondtam, és ha ezt megtettem, akkor mélyen legbelül talán az igazat mondtam el neki.

Felsóhajtottam, amint megláttam a két egymással szemben álló házat. Bal oldalt én vagyok, jobb oldalt pedig Jungkook.
Szeretném szeretni azt a fiút, azt akarom, hogy hagyja hogy foglalkozzak vele és megvédjem. Nem is sejti mennyire elvette a józan eszemet, mellett annyira másnak érzem magamat, nincsenek korlátok, nincsenek felesleges szavak, bármiről beszélnék vele, és pont ezért indulok meg a jobb oldali ház felé, ugyanis Jungkook hiányom van.

* * * * *

      Junkyu ült a pult mögött, amint beléptem a házba elkapott újra az idegesség és ugyanazt éreztem, mint pár perccel ezelőtt.
Nem felejtettem ám el, hogy elküldött Jungkook közeléből. Talán ez volt a végső húzása, nem ismertem, most sem ismerem, de borzasztóan egyszerű az ilyen mocskos emberek lelkét megpillantani.
Ilyenkor már tudom, hogy nem fogok benne pozitívan csalódni. Csak negatívan.

— Szia Taehyung — mosolyog rám, engem meg elkap a hányinger, keressen már magának valakit. Ennyire ne legyen szingli.
     Eszembejut a gondolat, miszerint Jungkooknak is ilyen lágy hangon mondogatott szavakat, és próbálta elcsábítani, vagy csak tudatni vele, hogy mit akar. Úgy érzem a hév elkapott, és nem tudok leállni azzal, hogy egyre jobban utáljam ezt a férfit.

— Hello — motyogom vissza, bár nem sokáig bírom tartani a szemkontaktust. Junkyu nem egy olyan ember, akivel élvezném a farkasszemezést.
     El is indulok a lépcső felé, de utánam szalad, és megragadja a karomat. Hüledezve nézek rá.

— Én rohadtul nem akceptálom a fogdosást, felfogtad? — emelem meg a szemöldököm, és sokkal hátrébb lépek. Tőle, el, messze.
Ha most anarhia lenne biztosan őt ölném meg először, annyira elvágta magát nálam.

— Jungkook nincs fent. Iskolában van — kerül egy vigyor undorító képére, és elkap a hányinger, nem akarok ilyeneket gondolni másokról, mégis akaratlanul ezek kerülnek előtérbe.

— Jó — vonok vállat. Akkor irány Jungkook iskolája, majd ott megvárom. Gondolom még Gimnáziumba jár, hiszen fiatalabb jóval nálam.

— Azt se tudod hova jár — bámul rám nagy szemekkel Junkyu, mire elnevetem magamat szánalmas mivoltja végett.

— Egy iskola van a környéken — mosolyodom el végül, majd hátatfordítva neki indulok útnak. Mai napra meglesz az elegendő séta, ebben biztos vagyok.

— Mégcsak most kezdődött a tanítás, meddig akarsz várni rá?

— Ameddig csak akarok, ha kell örökké — vonok vállat, majd nyugodt mosollyal tudom elhagyni az épületet.  Hiszen Junkyunak már tényleg semmi köze nincs ahhoz, mit akarok megtenni ezért a fiúért.
Szeretném, ha szüksége lenne rám.

Esett az eső, pedig amikor elhagytam a tegnap estére biztonságot nyújtó házat, úgy éreztem a nap sugarai bizsergetik a bőrömet, most pedig a fanyarú és keserves napomat bizonyítja be az esőcseppek kellemetlen és nedves érzete a karomon.
Vajon szeretnem kellene az esőt?
Úgy érzem, hogy nem tudnék erre megfelelő választ adni, hiszen én a csillagokat érzem magamhoz a legközelebb.

Ha az idő rossz, vagy esik, attól még láthatom a csillagokat?
Ha köd van, vagy felhős az ég, szinte szürke, láthatom a csillagokat?

Láthatom.

Láthatom azt az egy csillagot, aki nem az égen ragyog, hanem körülöttem. Tisztán, és fájdalmasan gyönyörűen.

* * * * *

Három óra négy perc.

Szeretem, ha az időérzékem nem hagy cserben, ez egy biztonságérzet, olyan dolog, ami kell az életben, főleg, ha Jungkookot akarom megvárni az iskolája előtt.
A csengő hangja fájdalmasan jutott el a tudatomig, de időközben felkerült arcomra egy őszinte mosoly, amit megengedtem magamnak a sok rossz dolog ellenére is.
Nem tudom, hogy volt merszem most idejönni, de úgy érzem Jungkook számára már közel sem vagyok idegen.

A sok diák, akiktől egyszerre fog el egy nosztalgikus és gyötrelmes érzet, mind eszméletlen fáradtak, vagy annak pont az ellentétei.
Árgus szemekkel figyelek mindenkit, bár olyan mintha csak körülbelül kettő, három osztály vonulna ki az épületből.

— Gyere ki Jungkook, kérlek!

Csak gondolnom kellett az édes fiúra, már meg is jelent. A kapucni szokásosan az arcát takarva van rajta, én pedig aggódva nézek rá, hisz olyan apró a többiekhez képest, bármikor baja eshet.
Sereghajtóként jön a diáktársai mögött, és elkap egy furcsa érzés, mikor összeakad pillantásunk, a fiú szinte futva indul meg felém és rögvest meg is hallom most kicsit sem nyugodt hangját, ami sokszor megremeg.

— Elegem van! — mondja elcsukló hangon, és a szívembe markol, hogy így kell látnom őt.

— Miből Jungkook? — lépek közelebb hozzá, mire kihasználva az alkalmat a karjaim közé fut. Elveszik az ölelésemben, nekem pedig az összes porcikám beleremeg a közelségébe.

— Az emberekből, akik azt mondják öljem meg magam — motyogja a pulcsimba, én pedig érzem, hogy a feszültség mindkettőnket rohamosan körbeleng.

——————————————

Sziasztok!
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok az újabb részt,
örülök, hogy továbbra is
itt vagytok
❤️

——————————————