Kim Taehyungot nem érdekelte senki önmagán kívül, addig a pillanatig, amíg Jeon Jungkookot meg nem látja zokogni az esti órákban. Olyan fájdalmas zokogást még életében nem hallott.
" - Csillagom - suttogom közelhajolva hozzá.
- Miért hívsz így...
"Azonnal futni kezdtem kifelé a házából, hátha tudok szólni valakinek, aki ismeri, mert az aggodalom érzetét most semmi sem tudta volna elvenni, még a csillagok sem, amiket már nem is láttam oly fényesnek, mint korábban."
* * * * *
Csak rohantam át a másik épülethez, mert úgy éreztem meg kell mentenem valakit. Azt a fiút, akiről már hamarabb is gondoskodnom kellett volna, és nem eltemetni az őszinte aggódást. Néha jobb, ha hamarabb cselekszünk, mint később. Ritka esetek egyike, de megesik. Én még nem késtem el, úgy érzem még van esélyem felemelni a fiút és addig szaladni vele, amíg egy mosoly ragyog gyönyörű arcán. Egy tiszta és ártatlan mosoly, ami remélem miattam ragyog majd ott ahol lennie kell.
— URAM... — hallom meg a szigorú, enyhén rekedtes hangot. — URAM! — már szinte ordít, de úgy gondolom nem hozzám szól jelenleg, bár nem is hallok semmit tisztán, csak ő lebeg a szemem előtt. — ÁLLJON MÁR MEG! — ragadja meg a karomat a hang tulajdonosa. Felnézek a fickóra, aki olyan 27-28 év körüli lehet. Annyira nem tud most érdekelni a tekintete, amiben meglátom a furcsa csillogást. Én a fényt nem egy ilyen ember szemében akarom látni, én a szenvedő csillagomat akarom így látni.
— Sietnem kell — jelentem ki határozottan, majd karomat kirántom övéi közül. Nincs joga megállítani, és hozzám érni. Nekem pedig nincs jogom őt megkérdőjelezni.
— Bocsi a hangnem miatt, de... — elakad a lélegzete. Tudom mit jelenthet ez, de soha nem fogom bevallani hangosan, amikor ilyet tapasztalok. A férfinek egyértelműen nem vagyok közömbös. Hiszen ilyen gyorsan nem lesz valaki lekezelő, ideges emberből egy gyenge és udvarias férfi. Túlságosan megvetem ezt az embertípust, ahhoz hogy foglalkozzak vele.
— Azt mondtam sietnem kell.
— Hallottam, de... — nem érdekel mit mond, nem érdekel senki más. Talán ha egy normális helyzetben találoznék vele akkor rendesebb lennék.
— Nincs de. — mondom ki véglegesen, és gyors léptekkel indulok meg a lift felé, amire természetesen ki van írva, hogy elromlott. — Picsába... — ütök bele egyet a lift ajtajába, ami elég nagy zajt csap. Nem foglalkozom a lassanként előjövő fájdalommal, ami a kézfejemet támadja meg. Futok. Rohanok.
Melyik emelet, melyik emelet? Gondolkoznom kell. Velem van egy szinten, akkor körülbelül az ötödik. Egymagasak az épületek ahol lakunk. Ne legyek már ilyen szerencsétlen. Egyértelmű, hogy az ötödiken van. Az én házam tükörképét képzeltem magam elé, így rohantam felfelé. Amikor odaértem a számomra megfelelő emeletre, hangosan lihegve támaszkodtam a falnak. A légzés most nehezen ment. Valószínű megbetegedtem, de ez sem érdekel.
Az ajtón kopogtatok, vagyis majdnem beverem az ajtót a kezemmel, de senki nem nyitja ki, ezek szerint egyedül van.
— Na jó, leszarom már! — mondom ki hangosan esztelen gondolatomra utalva. Neki rohanok az ajtónak és sikeresen be is jutok a házba, nem foglalkozom az undorító és mocskos bútorokkal, pedig nagyon is kellene, de nem most. Az erkélyhez rohanok, de be van zárva az ajtó. Elhúzom a függönyt és látom a földön feküdni. Veszek egy szaggatott és fájdalmas lélegzetet, és mindjárt sírva fakadok az elesett fiú láttán. Miért fáj ennyire?
— Istenem, mit tegyek? Mit kellene tennem? — az egész testem remeg, hiszen tiszta ideg vagyok. Borzalmasan érzem magam. Egy haszontalan senkinek.
— Hé. Mit csinálsz itt? — hallom meg ugyanazt a férfit, mint az előbb. Nem tudok válaszolni, csak elkezdem rángatni az üvegajtó kilincsét.
— Nyisd ki! — ordítom.
— Mi baj? — lép közelebb hozzám és döbbenete meglátszik rajta.
— NYISD KI! NYISD MÁR KI! — üvöltöm elkeseredetten. A fájdalom erősödik. A férfira nézek és a könnyeim gyorsan folynak végig arcomon. A szemébe nézek, mire erős tekintetet ölt magára.
— Elvileg ezzel ki lehet nyitni — vesz elő egy kulcsot, rögtön érte akarok kapni, de megállít. — túlságosan remegsz.
Amint az ajtó kinyílik a fiúhoz rohanok és azonnal a karjaim közé veszem őt. Nincs ébren, de egyenlőre az a legelső, hogy beviszem a házba. Lefektetem a szőnyegre és azonnal megnézem lélegzik-e. Szerencsére vesz levegőt, egyenletesen és szépen. Kicsit megkönnyebbültem, így sóhajtok egyet, ezek szerint nem kell újraéleszteni. Ettől féltem a legjobban.
A férfi is közelebb jön, majd a fiú homlokára rakja a kezét. — Oh, nagyon magas láza lehet.
— Hozok borogatást, és kéne valami gyógyszer is, ha felébred. — rögvest felállok és fittyet hányva a személyes térre elkezdek kutakodni a házban, bárminemű segítség után.
— Amúgy... — kezd bele a szoba legidősebb tagja — honnan ismered Jungkookot?
Ne utáljátok kérlek titeket! Tudom, hogy nagyon durván eltűntem, de nem volt ihletem, semmi sem. Meg időm sem nagyon. ——————————————— De újra itt vagyok. Remélem tetszett nektek a rész :)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
