Kim Taehyungot nem érdekelte senki önmagán kívül, addig a pillanatig, amíg Jeon Jungkookot meg nem látja zokogni az esti órákban. Olyan fájdalmas zokogást még életében nem hallott.
" - Csillagom - suttogom közelhajolva hozzá.
- Miért hívsz így...
Arra kellene felelnem, hogy honnan ismerem őt? Egy olyan kérdést tett fel, amire nincs megfelelő válasz. Ugyanis fogalmam sincs arról ki ez a fiú előttem, mégis azt érzem menthetetlenül kerülget engem egy érzés iránta. Mintha ezer éve tudnám ki ő, mint egy plátói szerelem, ehhez tudnám leginkább hasonlítani a jelenlegi érzelmeimet.
— Hosszú történet — fordulok hátra, majd mélyen a férfi szemébe nézek — amit jelenleg nem szívesen osztanék meg senkivel.
Hazudtam. Hiszen nem ismerem ezt a férfit sem. És ki tudja mi lenne, ha közölném vele, nem ismerem ezt a csodás fiút. Mégcsak barátok sem vagyunk, ismerősnek se mondanám magunkat. Lehet elküldene innen, azt pedig most nem akarom. Végre mellette lehetek.
— Nem találok semmit! Miért nincs itt egy rohadt gyógyszer, vagy bármi! Könyörgöm már! — csapom be az egyik szekrényajtót, ahol valami értelmeset próbáltam keresni.
— Nyugodj meg, egyenlőre csak fektessük fel inkább a kanapéra. Valamiért ebben a lakásban nem működik a padlófűtés — mondja határozottan, ami egy kicsit megnyugtató most számomra. Valamennyire jó érzés, hogy nem egyedül vagyok itt.
— Ne érj ho- — kiáltok fel, amint látom, hogy fel akarja emelni. Különös tekintettel néz rám, de most semmi kedvem magyarázkodni. Odamegyek és felemelem én a tőlem kisebb fiút, majd a megbeszélt helyre teszem.
— Lázmérő sincs? — kérdezi meg. Csak megrázom a fejemet.
Hirtelen jut eszembe, hogy szegény fiú ruhái teljesen eláztak. És nagyon gyorsan át kellene öltöztetni. Elvörösödök a tudatra, hogy ezt nekem kellene végrehajtani. Bár most nincs okom a szerénységre, ez nem az a helyzet. Felállok melőle, majd odamegyek a legnagyobb szekrényhez és kiveszek belőle egy fekete melegítőt és egy babakék felsőt.
— Ez de édes lesz rajta... — mondom ki hangosan a gondolataimat, mire a homlokomra csapok. Egyszer fognám be a számat! Csak egyszer!
— Hm? — hallom meg újra a férfit, mire egy újabb fejrázást kap válaszul. Túlságosan jók a reakciom, erre már nem tudok mást mondani. — át akarod öltöztetni? Ennyire jóban vagytok?
— Most nem mindegy ez?! — kérdezek vissza idegesen, feszülten. A fiúhoz lépek és minél előbb leveszem róla a felsőjét, és próbálok nem az aranyos felsőtestére nézni, hanem koncentrálni arra, hogy minél előbb készen legyek ezzel. Feladom rá a kék pólót, majd jöhet a nadrágja is. Miért volt rajta a rövidnadrág, amikor mínuszok vannak kint? Nem értem.
— Na így már ezerszer jobb lesz neki — mondom, miután már a száraz ruhák vannak rajta. Ezután leülök a fiú mellé kissé szorosan, majd csak bámulom az arcát. Azt az arcot, amit már napok óta nézek az erkélyemről. Akiért aggódók, akit meg akarok ismerni. Most itt van előttem teljes valójában.
A férfire nézek, aki egyfolytában engem bámul barna szemeivel. Kicsit kellemetlen ez nekem, de nem igazán merek szólni érte. Inkább próbálok óvatosan kérdezősködni, hátha többet tud, mint én.
— Hé... — még a nevét sem tudom.
— Junkyu.
— Tehát Junkyu, csak szerettem volna megkérdezni, hogy nem tudod mikor szoktak hazajárni a szülei? — kérdezem meg, és eléggé zavarba jöttem. Nekem ilyenekhez alapból semmi közöm nem lenne.
— Az apját láttam csak párszor, bár nem tudom, hogy vérszerinti-e. Most hogy elgondolkozom azt sem tudom hányan élnek ebben a lakásban — vesz fel egy komoly tekintetet. Én pedig nem tudom megállítani a rosszabbnál is rosszabb gondolataimat. Újra az ártalmatlan fiút nézem, aki megremeg, gondolom a láza miatt, vagy éppen álmodik. A kanapé végében fekvő plédet ráterítem, és borzalmasan aggódom a fiúért. Szeretném, ha már ébren lenne és tudnék vele beszélni. Annyi kérdésem lenne felé.
— Lassan fel kell ébrednie — motyogja Junkyu, majd közelebb lép hozzánk. A vállamra teszi a kezét, mire összerezzenek. Ez kicsit váratlan. Nagyon zavarba jövök ezektől a hirtelen érintésektől, jobb lenne, ha elmenne, de nem tudom neki ezt megmondani, olyan udvariatlan lenne.
— Igen — suttogom válaszul. Elkezdi ujjait körkörösen mozgatni a hátamon, engem pedig rossz értelemben ráz ki a hideg.
— Sajnálom, de befejeznéd ezt? — mondom ki sokkal vékonyabb hangon, talán a rámtörő félelem miatt meg is remegett, amikor megszólaltam. Junkyu csak meglepetten bámul rám vissza, de én már dühösen nézem őt, és a kezeit, amit azóta sem vett le rólam.
