ᴠᴋᴏᴏᴋ | ᴀᴢ ᴇʀᴋᴇʟʏ

| rettegésből | 8 |

— Emlékszel? — kérdezek vissza, de Junkyu időzítése tökéletesen elrontja a pillanatot. Nekem ezzel a fiúval még beszélnem kell, bár amúgy sem terveztem itthagyni, főleg nem az idősebb férfivel.

— Tessék — nyújta át Jungkooknak a vízet, aki még mindig fekszik, rögtön odamegyek és elveszem én a pohár vízet, majd lerakom a kanapé előtti kis asztalkára.

— Először próbálj meg felülni, jó? — kérdezem meg Jungkookot, aki aprót bólint, majd megpróbálja felhúzni magát ülőhelyzetbe — gyere, segítek — mondom és kezeimet nyújtom az övéiért, majd könnyedén sikerül felülnie. A kezein éreztem mennyire forróak, a láza még mindig nem ment le. Túlságosan is aggasztó ez a tény.

— Köszönöm — néz felváltva rám és Junkyura, majd a kis pirulát és a vízet kezébe véve, végre beveszi azt.
Ezek után márcsak remélni tudom, hogy megszűnik a sok kellemetlen és rossz érzés számára.
Talán ennie is kellene valamit, de nem szeretnék semmit sem ráerőltetni.

— Hé, gyere egy kicsit beszélni... — szól hozzám Junkyu, mondjuk elég röhejes, hogy a nevemet még mindig nem tudja.

Felsóhajtok, majd válaszolok.

— Taehyung — nézek rá, mire bólint egyet és biccent egyet az ajtó felé. Semmi kedvem nem volt Jungkookot egyedül hagyni, és Junkyu baromságait hallgatni. Mondhatni előítéletes vagyok a férfivel, mégis érzem, hogy teljesen jogosan. Hiszen oly egyértelmű, hogy nem vagyok számára közömbös, és nem fog békén hagyni amíg itt leszek.

— Jó, menjünk — mondom dühösen és előtte elmegyek, majd az ajtón kisétálva várok rá.
— hallgatlak.

— Szerintem egyedül hagyhatjuk már — von vállat, és megint az arcomba áll.

— Szerintem legyen az, hogy te elmész én pedig itt maradok — mosolyodom el, ez az ötlet nagyon is tetszik nekem — szóval csináld a dolgodat, köszönöm a segítséget, szép estét meg ilyenek — forgatom meg a szememet, majd otthagyva a férfit visszaindulok Jungkookhoz, aki ezerszer jobban érdekel.

     Junkyu nem adja fel a dolgokat, így a kezemet előszeretettel kapja el, majd hatalmas erővel taszít el az ajtó közeléből. Ijedten nézek a nálam magasabb férfire, és nem értem ezzel mit akart elérni. A csuklómat megfogva érzem a fájdalmat.

— Menj innen Taehyung, amíg szépen mondom.

— Miért kellene elmennem? — nézek rá dühösen.

— Tudom, hogy nem ismered Jungkookot, nem maradhatsz itt. Mi lesz, ha visszajön az apja és meglát? Mekkora balhét akarsz generálni Jungkooknak? Hm? — szinte már kiabál velem, mire a félelem erős méreggé alakul, ami egyenesen Junkyu felé áramlik. A dühömet visszafogva ökölbeszorított kezeimmel szó nélkül hagyom ott a férfit. Ha tovább itt maradok talán mindketten megsérülünk, sőt az ajtó mögött rejlő fiatal fiú is, aki nagy valószínűséggel az egész beszélgetést hallotta.

Muszáj mennem Jungkook, sajnálom.

* * * * *

00:00

Jimin mondta nekem régebben, hogyha valami nem megy adjam fel és ne küzdjek tovább, hanem próbálják meg mást. Ebben a helyzetben a "helyzet", amit fel kellene adnom Jungkook lenne. És mi lenne az a "más"?

Talán nem is létezik itt semmilyen másik lehetőség. Jungkook és én. Mostmár mondhatni úgy, hogy mi ketten.
Lehetséges, hogy hiányzik az, hogy gondoskodjak valakiről? Mert Jungkook látványa és hangja most eszméletlen módon a gondolataimba férkőzött, és nem hiszem, hogy egyhamar távozni fog onnan.

Hiszen azóta sem derült ki a fiú miért sírt napokon keresztül.

A saját lakásom látványa most valamiért kellemetlen érzést okozott számomra. Nem éreztem magaménak, nem éreztem a biztonságot. Nem volt ez otthon, csak egy hely ahol aludhattam. Olyan különös, hogy már nem tudom pontosan mi az életem célja, mégis itt vagyok és Jungkookért akarok küzdeni, mégis már az első nap elbuktam vele kapcsolatban.

Gyávának gondolhat.

Azt érezheti, hogy egyedül hagytam.

— Nem vagyok normális — temetem a fejemet a tenyereimbe, majd felállok a kanapéról, ahol eddig ültem — Istenem, hiszen nem is ismerjük egymást — mondom ki véglegesen, és az erkélyhez lépek. Muszáj látnom a csillagokat, és reményeim szerint Jungkookot.

Tekintetemet nem rögtön az égboltra vezetem, és nem abban a látványban veszek el.
Jungkook már nem egyedül van abban a lakásban - ez volt az első gondolatom mindenek után.

——————————————
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok:)
Nem vagyok ezzel a résszel megelégedve annyira, mint az előzővel, de úgy gondoltam mégiscsak így kell alakulnia a dolgoknak.
——————————————