Kim Taehyungot nem érdekelte senki önmagán kívül, addig a pillanatig, amíg Jeon Jungkookot meg nem látja zokogni az esti órákban. Olyan fájdalmas zokogást még életében nem hallott.
" - Csillagom - suttogom közelhajolva hozzá.
- Miért hívsz így...
Nem tudtam eldönteni, vajon a fiú édes kis hangja megnyugvást, vagy inkább több feszültséget váltott ki belőlem. Egy ideig csak bámult ránk nagy szemekkel, majd mintha éles fájdalom hasított volna a fejébe, újra a kanapén heverő puha párnába vetette magát. Engem pedig égetett a vágy, hogy segítsek neki. Első lépésként mondjuk meg kellene szólalnom.
— Ne haragudj, hogy csak így bejöttünk, de láttam, hogy elájultál — hirtelen felnéz rám, és körülbelül öt másodpercig a szemembe néz, majd elfordul. Csak rázza a fejét.
— Elájultam?
— Igen — válaszolunk Junkyuval egyszerre, én pedig el is felejtettem egy pillanatra a számomra ijesztő férfi jelenlétét. Ha mégegyszer hozzámér, nem sokáig lesz épségben a keze. Azért ne engedjen meg magának mindent, amit csak szeretne. Borzasztóan idegesít, ha azt hiszik az emberek, minden úgy van és lesz, ahogyan ők akarják.
— Hé, gyorsan elmegyek fájdalomcsillapítóért, lent van az irodámban — mondja az idősebb, és - túlságosan is - közel hozzám elmegy az ajtó felé. Milyen irodáról beszélt ez?
Jungkookot néztem, és nem tudtam elkapni a tekintetemet édes kis arcáról, amely most eléggé megilletődött. Csak feküdt előttem és megmozdulni sem mert. Én sem tudtam mit tenni, hiszen itt volt ilyen közel hozzám, nem akartam már az első fontosabb pillanatot elrontani. Így csendesen figyeltem mellkasát, és néztem ahogyan levegőt vesz. Hisz ez oly megnyugtató volt mindenféle rossz gondolat után. Láttam, vagyis észrevettem, hogy gyorsabban veszi a levegőt, így újra az arcára pillantottam, de most barna szemei szintén engem vizslattak. Nem kapta el egyikünk sem a tekintetét, és ez túl jó érzés volt. Jó érzés volt a szemeibe nézni, próbálni kitalálni azt, amit gondolhatott azokban a percekben.
— Umm — kezd bele az édes hang tulajdonosa, nekem pedig a kezem is remegni kezd. Szánalmas, amit művelek, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy az utóbbi időkben ez a fiú volt az életem meghatározó része — miért vagy ilyen ismerős? — teszi fel a kérdést, majd apró kezeit az arcomhoz érinti, és egy darabig ott is tartja. Meg sem tudtam szólalni. Nem tudtam válaszolni, sőt reálisan gondolkozni sem.
— Itt vagyok! — kiált fel Junkyu, Jungkook keze után maradt meghitt érzés pedig apránként eltűnik. A fiú már nem is nézett rám, és az arcàn vöröses foltok jelentek meg. Édes. — Jobban vagy már Jungkook? — csak egy bólintás volt a válasz.
— Szereztél gyógyszert? — kérdezem meg az idősebbet. Egy nagy mosolyt villant rám, majd meglengeti a dobozt a szemem előtt. Hogyan képes valaki mosolyra fakadni, miután ez a fiú percekkel ezelőtt még ájultan feküdt?
— Tessék Jungkook. Mindenképpen vedd be ezeket — adja Junkyu a fiú kezeibe a dobozt. Én eközben már felkeltem Jungkook melől, és távolabb sétáltam közel az erkélyhez, majd kezeimet az üvegre rakva néztem át a túloldalra. Furcsa érzés volt innen látni az otthonomat. Minden furcsa volt számomra.
— Junkyu — érzem Jungkook hangján az enyhe kellemetlenséget. Mintha nem akarna beszélni, és fájdalmas lenne számára, hogy meg kellett szólalnia — hozol nekem vízet?
— Hozok.
Nem fordulok meg ezek után sem. Csak nézek kifelé. Még mindig esik az eső, az idő pedig egyre hevesebb. A szél erősen fúj, és félelemmel tölt el jelenleg minden, amit csak látok. De legfőképpen Junkyu jelenléte zavar, túlságosan is.
— Mi már beszéltünk egyszer — szólalok meg hirtelenjében — tudom, hogy nem emlékszel rá, de én nagyon is — folytatom mondandóm, majd óvatosan megfordulok és újra a fiú közelébe megyek. — láttam, hogy fájhatnak a lábaid így leszólítottalak és megkérdeztem, hogy nincs-e baj. Nagyon rossz volt nézni, hogy majdnem elestél — mondom egy nagy sóhaj kíséretében. Jólesett elmondani ezt neki. Kissé megkönnyebbültem, így már tudja, hogy nem is vagyok annyira "idegen".
— Pontosan emlékszem mindenre — suttogja maga elé, majd sötétbarna, szinte fekete szemeivel néz fel rám, és kezdem megérteni azokat az embereket, akik olyanokat mondanak, hogy "a lelkembe látott".
—| - - - - - - - - - - - | —
Halihó,
2 hónap után, újra itt vagyok. Ez a rész eléggé közel áll hozzám, hiszen a két fiú érzelmeire nagyon erősen koncentráltam. Úgy érzem ez eddig a legfájdalmasabb történetem. Nem pont a történések miatt, hanem a mögöttes tartalom.
Köszönöm, hogy olvasod!:)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
