Kim Taehyungot nem érdekelte senki önmagán kívül, addig a pillanatig, amíg Jeon Jungkookot meg nem látja zokogni az esti órákban. Olyan fájdalmas zokogást még életében nem hallott.
" - Csillagom - suttogom közelhajolva hozzá.
- Miért hívsz így...
| jungkook ~ szemszöge | ( megjegyzés ; csak azért, hogy mindent jobban áltlássatok )
— Elhiszed nekem, ha azt mondom, soha többet nem akarlak sírni látni?
Ezt a kérdést tette fel Kim Taehyung az akkor igencsak elveszett énemnek. Első hallásra fel sem tudtam dolgozni a kiejtett szavakat. Nem hittem el, hogy Taehyung ilyeneket mond nekem. Nem ismertem a fiút, most mégis a lakásán vagyok, pár órával ezelőtt pedig a karjaiba menekültem, hogy biztonságot keressek. Azóta sem jöttem rá, Taehyung mit keresett akkor az iskolám előtt, de ez egy olyan dolog lesz, amit soha nem fogok bánni, hiszen egy ilyen tökéletes időzítés csak jót tett.
Sokszor nem tudtam a fiú szürkés, szinte már lágy kék szemeibe nézni. Tudtam, hogy Taehyung kontaktlencsét hord, mégis naturálisan volt szép ilyen szemekkel. Olyan volt, akár egy álomkép. Minél többet néztem a fiút, annál jobban éreztem magamat.
— Nem tudom megígérni, hogy nem fogok többet sírni — mondom egy újabb hatalmas sóhaj kíséretében, mindezt percekkel Taehyung kérdése után.
— Nem kértem, hogy bármit is ígérj meg nekem. Inkább éjln ígérem meg, hogy többet nem hagylak egyedül szomorkodni — néz rám, miközben elindul egyre beljebb a lakásában. Én közben alig merek egy lépést megtenni, ugyanis ritkán járok át mások házába, sőt, nem is voltam még a barátaim, vagy ismerőseim lakásában. Nem is volt ilyenekre lehetőségem. Azt hiszem az életemből kimaradnak a normálisnak mondható tevékenységek.
— Nyugodtan gyere beljebb — szól hozzám mély hangján, és úgy érzem a sóhajaim száma megsokszorozódott, amióta Taehyungot megismertem.
— Köszönöm — jövök zavarba, és a világ megszánalmasabb emberének érzem magamat. Az iskolában taníthatnának határozottságot is.
— Látom, hogy kellemetlenül érzed magadat — fordul hátra és mélyen a szemembe néz, mintha meg akarna fejteni engem, meg akarná tudni mi jár a fejemben, és legbelül érzem, hogy tudja rólam az igazságot.
— Nem, minden rendben — próbálom magamra erőltetni a mosolyomat, de nehezemre esik, hiszen a gondolataim között az a pillanat, momentum cikázik, amikor átöleltem Taehyung testét, és éreztem, hogy akkor és ott senki sem bánthat.
Végre nem voltam sebezhető.
— Beszélgetnünk kellene — pillant rám óvatosan Taehyung, miközben próbálom összekaparni magamat, és visszaszerezni a cseppnyi magabiztosságom, ami igencsak elveszett az évek során.
— Így gondolod?
— Miért, szerinted üljünk csendben egymás mellett, csomó megválaszolatlan kérdéssel?
Igaza van, tudom nagyon jól, mégis megijedek ettől az egésztől. Hogyan tudnék bármit is elmondani magamról, amikor alig ismerem ezt a fiút. A különös érzéseim, és a biztonságérzet akár be is csaphat engem. A másik pedig, hogy régen találkoztam már olyan emberrel, akiben megbízhatok.
— Én... — kezd bele mély hangján, amitől a karom azonnal libabőrös lesz, gyűlölöm ezeket a reakciókat, de nem tudok megálljt parancsolni a testemnek — sokáig csak figyeltelek.
Tudom Taehyung, mindennap figyeltél egy ideig. Én pedig azt hittem te is csak bántani fogsz, te is csak elveszed az értékeket a teljes valómból.
De te más vagy.
— Az éltetett, hogy segíteni akartam rajtad, vagyis még mindig ez vonja el az összes figyelmemet.
— Vannak emberek akiken nem lehet segíteni — vonok vállat, de Taehyung enyhe dühvel néz rám, és felpattan a mostani ülőhelyéről, majd felém kezd sétálni. Bevallom, a hevessége félelmet kelt bennem, amit nem tudok palástolni előtte. A kezeimet magam elé emelem, és úgy várom, hogy történjen az aminek történnie kell.
— Jungkook, mégis mit művelsz? — hallom a hangján, hogy meglepődött, de a remegésem nem múlik el. Ugyanaz a tűz villant meg a szemeiben, mint az Ő Szemükben. — Hé, emeld le a kezeidet — már közelről hallom a hangját, és lassan, de teszem amit kért. — Nem akartam, hogy megijedj, ne haragudj — lép oda hozzám, és tudom mit tervez. Átölelt.
A mai napon már másodjára találom magamat a fiú karjai között, és az előbbi incidens után úgy érzem szükségem is van erre. Változtatnom kellene magamon, nem ijedhetek meg az emberek minden kis rezdülésén.
— Én azt hiszem érzek iránta-
— Ne is folytasd Taehyung — rögvest távolabb lépek a fiútól, aki döbbenten pillanat rám.
—————————————
Sziasztok! Remelem elnyerte a tetszéseteket ez a rész! Aki még most is olvassa a storyt, és mondjuk a kezdetektől itt van, már több mint fél éve írom a könyvet! Örülök, hogy számíthatok rátok! 💛💛💛
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
