Kim Taehyungot nem érdekelte senki önmagán kívül, addig a pillanatig, amíg Jeon Jungkookot meg nem látja zokogni az esti órákban. Olyan fájdalmas zokogást még életében nem hallott.
" - Csillagom - suttogom közelhajolva hozzá.
- Miért hívsz így...
Jimin és pár másik srác elhívott az Egyetemi órák után inni. Alapból hatalmas lelkesedésem úrrá lett volna rajtam, és habozás nélkül indulnék meg velük, hogy részegre igyuk magunkat, de előjött a józan eszem, ami erősen sugallta, hogy rossz ötlet lenne hétköznap berúgni.
— Nem.
— Mi az, hogy nem? — akad ki Mark, aki a társaságunk egy régebbi tagja. Körülbelül négy éve ismerem, eléggé makacs és önfejű, de így kell elfogadni.
— Nem megyek — vonok vállat, és el is fordulok a többiektől. Semmi kedvem magyarázkodni.
— Miért vagy ilyen furcsa? Jönnöd kell V, jönnöd kell! — próbál lelkesíteni Jimin, de csak egy szemforgatást kap tőlem válaszként.
— Nem vagyok furcsa. Nem akarok menni, tehát nem megyek, ilyen egyszerű.
— Hagyjátok őt Jimin, inkább haladjunk — szólal fel végre Hyunjin akibe szorult egy cseppnyi értelem és határozottság. Őt csak egy éve ismerjük, de hamar megkedveltük mindannyian.
Természetesen Hyunjinre hallgatott Mark és Jimin is, így végre elindulhattam hazafelé. A fülhallgatómat előkapva próbáltam színt vinni a számomra undorító utcákba, amiken sétálok. Őszintén szólva nem értem miért kell itt tanulnom. Szeretem Koreát, de néhány része nem lopta be magát a szívembe.
A bámészkodásban profi vagyok így minden velem szembejövő embert alaposan megnézek. Az épületeket úgyis ismerem, minek vezessem végig a tekintetem rajtuk ezredjére? Bőven elég volt belőlük. Az emberek többséget viszont nem ismerem. Pár ismerősömmel találkoztam most is, de egyikük sem foglalkozott velem különösebben. Egy apró mosolyt villantottunk egymásra, és továbbmentünk.
Amikor pár utca választott el a tömbháztól, ahol lakom, észrevettem egy alacsony és igen vékony alkatú embert. Jóval előttem sétált, valamiért megragadta a tekintetem. Először nem tudtam miért figyeltem fel rá ennyire, de eszembejutott a fiú, aki elrabolta a lelkem egy darabját. Lehet, hogy ő az?
Követni kezdtem az idegent, és a szívem hangosan dobbant egyet, minél közelebb értem hozzá. Szinte jó volt a tudat, hogy itt van előttem, akit napok óta figyelek és szeretnék neki segíteni. Amikor egy kicsit hátrafordult és megláttam arca egyik részét, már biztosan tudtam, hogy ő az. Túlságosan jellegzetes a szépsége. Mert ő számomra szép volt. Különleges. Megfogott benne valami, ami úgy érzem nem fog elengedni egy jó darabig.
Nem akartam megijeszteni, hogy odamegyek hozzá és elkezdek kérdezősködni. Látszik rajta, hogy mennyire kis félénk és törékeny. Ez nem a megfelelő alkalom, mégis olyan jó látni a teljes valóját. Az viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy nagyon lassan megy, így hamar utol is értem. Nem bírtam nem hozzá szólni, amikor már harmadjára esett el majdnem. Ennyit arról, hogy nem fogom megijeszteni...
— Minden rendben? — kérdezem meg tőle, mire ijedten pillanat fel rám, és érdekes fény csillan fel a szemében. Amiről végre tudom, hogy gyönyörű sötétbarna, szinte fekete színű. A fiú csak bólint, nem válaszol. — Baj van a lábaddal? — érdeklődők továbbra is. Valahogy érzem, hogy nem fog őszinte választ adni, hiszen azt sem tudja ki vagyok. Nem mintha én ismerném.
— Öhm — lenéz a lábaira, majd vissza rám. Ez akaratlanul is megmosolyogtat. — nincs. — hallom meg végre édes és kellemes hangját. Többször is szeretnék vele beszélni, de már így is nagy dolog, hogy most szóba tudtam vele állni. Mire újra kérdeznék valamit, már elindult előrefele, és nem hiszem, hogy az én társaságomra vágyik.
- - -
Újra az erkélyen gyönyörködtem. Most nem a fiúban, hanem az égbolt kapta meg az összes figyelmemet. Szemetgyönyörködtető látvány mindig amikor nézem. Az apró kis pontok, melyek fényesen csillognak és oly érdekesek. Soha nem változnak, mégis mindig rájuk kell néznem. Újra és újra.
Egy idő után meghallottam a múltkori hangos zajt. Újra egy ajtócsapás volt, de most nem a fiútól, hanem a kettővel felette levő lakástól jött a zörej. Bár amikor arrafelé vezettem tekintetem, megpillantottam újra az éjfekete hajút, ugyanott volt, mint mindig. Nyugodt volt, szinte békés. Egy idő után észrevett engem, és az arcára fagyott a nyugalom érzete. Egy másodperc sem kellett és már nem is láttam őt.
—| - - - - - - - - - - - | —
Halihó,
Íme az újabb rész, remélem tetszett nektek :3 ||———————————||
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
