ᴠᴋᴏᴏᴋ | ᴀᴢ ᴇʀᴋᴇʟʏ

| buborékból | 17 | end |

— Azta a rohadt élet — szorítom össze fogsoromat, és a bal kezemet fogom meg a másikkal, hátha az enyhít a fájdalmon. Azért Jungkook elég szépen rámvágta az ajtót, szinte már filmbeillő a jelenet, főleg miután a fiatalabb elszörnyedt arcát látom, és már potyognak is a könnyei, miközben engem néz.

— Sa-sajnálom Taehyung én nem aka-akartalak bántani — néz rám bűnbánóan, de nem tudok elmenni amellett, mennyire aranyos még így is. Kihasználja, hogy mennyire szeretem, képtelenség erre a fiúra haragudni. Meg amúgy is, meg tudom érteni őt.

— Nem haragszom, viszont nincs valami fagyasztott cuccod?

— Gyere be először — ragadja meg a még normális állapotban lévő kezemet, és behúz a lakásba, ahol teljes sötétség honol, a Hold fénye viszont gyönyörűen bevetült, és ad egy meghitt hangulatot. Jungkook hamar elrontja a gondolatmenetem, amint a természetellenes fény felvillan.
— tényleg ne haragudj — sóhajt fel, de nem tudja abbahagyni a sírást, nekem meg belesajdul a szívem, főleg, hogy miattam van minden. Korábban megkértem rá, bármi lesz ne sírjon előttem. Azt hiszem mindketten elbuktunk.

— Nem haragszom, de tényleg kellene valami fagyasztott cucc, mert kezd bedagadni a kezem — mutatok rá az említett végtagra, és elengedek felé egy apró mosolyt.

— Hozok valamit — rohan be a konyhába, majd sietve kezd el kutakodni. Végül nem meglepő módon egy mirelitborsó landolt a kezemen.

— Köszönöm — biccentek, mire Jungkook arca csak vörösebb lesz.

— Az előbb... én — kezd bele az ócska magyarázatába, de végig sem kell hallgatnom ahhoz, hogy tudjam hazudni akar. Ebből most nem kérek, már ismerjük egymást, muszáj lesz megosztania velem pontosan mi folyik körülötte.

— Jungkook — állok meg előtte, és közelebb is lépek hozzá — ez így nem mehet tovább.

— Micsoda? — néz vissza rám, és nagy barna szemei miatt elgyengülök. Azt sem tudom mit akartam mondani előbb.

— Én... — kezdek bele, de nem megy a beszéd, egyszerűen csak nem. Annyira elbűvölő ez a fiú, hogy nem tudok ésszerűen gondolkozni amikor a közelemben van.

— Taehyung szerintem sem mehet ez így tovább — kicsit távolabb lök magától, amire felébredek az extázisból — ké-kérlek most menj el, egyedül akarok lenni.

— Jungkook az egyedüllé-

— Nem kell semmit mondanod, csak menj el, és mégegyszer sajnálom a kezedet — lehajtotta a fejét így az arcát már nem látom, de nem érzem szükségét annak, hogy elmenjek. Akkor hány órát töltene megint egyedül? Nem hagyhatom ezt, és az apja mikor szándékozik hazajönni? Mi folyik pontosan ebben a házban?

     Szavak nélkül is megértette, hogy nem fogom egyedül hagyni. Főleg miután átöleltem apró testét, és el sem engedtem egy ideig.
Jungkook nem nyúlt hozzám először, de egy idő után mintha megtört volna és zokogva bújt a mellkasomba, miközben azt motyogta, hogy el kéne mennem. Tudtam, hogy valami áll a háttérben. Ha kell egész végig ott maradok mellette, de mostmár tényleg nem hagyhatom őt egyedül. Túl sok időt töltöttem azzal, hogy figyelem arról a rohadt erkélyről, és már nem akarom több méterről szemügyre venni, sokkal inkább a közelében maradni, de soha el nem engedni.

— Jungkook, tudod, hogy mit érzek irántad. Szeretnék segíteni, beszélj velem — simítom meg a haját, mire felnéz rám.

— Engem mindenki gyűlöl Taehyung, érted? — kel ki magából — engem senki sem képes elviselni, és szeretni. Borzalmas embernek tartanak, egyetlen hibám miatt.

— Nyugodj meg — karol át jobban, és úgy bújik hozzám, mint egy cica.

— E-egy pár évvel ezelőtt, hagytam, hogy a tizenkét éves öcsém egyedül elmenjen a folyóhoz, csak kö-köveket akart dobálni — újra rámnéz és a könnyei megállíthatatlanul folynak — köveket akart dobálni a vízbe, és egy keveset játszani. Azt mondtam neki, hogy jöjjön vissza pontosan fél óra múlva. Én tudod mit csináltam eközben? Tanultam, a rohadt tananyag miatt nem mentem vele. Nem tőrödtem vele különösebben — egy nagy levegőt vesz, és könyörtelenül a szemembe mondja.
— az öcsém halott.

— Jungkook, ezért nem hibáztathatnak té-

— Dehogynem! — kiált rám — nagyon is az én hibám, mindenki tudja, neked is tudnod kéne. Én engedtem el egyedül, egy borzasztó ember vagyok, undorí-

— Fejezd be. Semmiről sem tehetsz. Elengedted egyedül, de ha visszaemlékszel tizenkét évesen te nem járkáltál egyedül? A szüleid tán nem engedtek el téged is? Szóval pontosan miről tehetsz? Semmiről.

— E-ez ne-nem magyarázat. Felelőtlen voltam, és örökre ezzel fognak bántani engem — csak szorosabban ölelem át, és hagyom beszélni, bár nehezen nyelem vissza a feltörni akaró könnyeimet — mindenki azt mondja, hogy nekem is halottnak kéne lennem.

— Soha többet nem bánthat senki Jungkook, senki — puszilok bele a hajába — nem tehetsz semmiről, és ezért nem szabad téged hibáztatni — újabb puszit nyomok az arcára — megvédelek mostantól, és eszméletlen erős vagy. Én már rég elbuktam volna a sok rosszakaró végett, de te itt vagy Jungkook, itt vagy velem.

— De én rossz ember vagyok — hajtja le a fejét, de eközben erősen kapaszkodik a karomba.

— Akkor legyünk ketten rossz emberek Jungkook, de soha többet ne gondolj az öngyilkosságra, főleg ne a többi ember miatt.

— Ez nem ilyen egyszerű Taehyung — sóhajt fel.

— Ezért vagyok itt, hogy egyszerűvé tegyem neked a nehéz dolgokat, na meg, hálás is vagyok neked — mosolyodom el szomorkásan.

— Mégis miért?

— Az őszinteségedért — vonok vállat óvatosan, és az újabb puszi, már a kisebb fiú ajkait éri.

  
—————————————

Sziasztok!
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok a könyvemet, el sem tudom mondani, mennyit számít ez nekem!💛
Még lapozzatok tovább ha szeretnétek pár érdekességet megtudni a történetről —>