Az elveszett birodalom (Befejezett)

3. Fejezet

Azt tanultam, ha valaki elfogadja a sorsát, sokkal könnyebb lesz szembenéznie vele. Ha valaki nem fél a haláltól, megváltásnak fogja gondolni.

Egy törött szárnyú madárnak éreztem magam zuhanás közben, aki szabad volt, és most arra lett ítélve, hogy lezuhanjon a mélybe.

Kiskoromban találtam egy madarat, akinek megsérült a szárnya. Egészen kicsi volt még a madár, emlékszem, ahogyan becsempésztem a szobámba, és elhasználtam az utolsó csomag kötszerünket, hogy ellássam őt. Olyan jó érzés volt, amikor pár nap múlva szabadon engedtem, és elrepült, mintha egy darabot magammal vitt volna belőlem, ami azóta is ott repked valahol a világban, szabadon.

Zuhanásom nem tartott tovább tíz másodpercnél, és a "földetérésem" sem volt egy kellemes dolog. Valami kemény dolgon landoltam, és zuhanás közben több részemnél megvágtak a kiálló, hegyes és éles sziklák.

Zihálva kapkodtam levegő után, mintha a tüdőmből kipréselték volna a levegőt. Lehetetlen pozícióban feküdtem, fájt mindenem, és az orrom hegyéig sem láttam.

Féltem. Meghaltam? Nem, a halál után biztosan nem éreznék fájdalmat, ugye? Szóval élek, na de meddig? Napok kérdése, és éhen, vagy szomjan halok, hacsak...

Hacsak nem mentenek ki innen. De ki mentene ki? Az istenek? Hát, ők inkább a lelkem vennék el, mintsem életben tartanának.

Aztán belém hasított a felismerés, hogy van esélyem. Nem adhatom fel ilyen könnyen, ki kell jutnom ebből a Halál Gödörből!

Mindössze pár másodpercig tartott, amíg sajgó végtagjaim és a gondolataim helyre pakoltam, aztán megpróbáltam felállni. Felszisszentem, amikor a bal bokámra támaszkodtam, de ezen és egy kis szédülésen kívül gond nélkül felálltam. Elgondolkodtam, vajon milyen magas lehet ez a gödör? Milyen kár, hogy semmit nem látok...

A karomon ragacsos valamit éreztem, amikor megtapogattam fájdalom hasított a karomba. Leszakítottam a szoknyám hosszából egy darabot és szorosan bekötöttem a karom. Lassan a szemem hozzászokott a sötétséghez, így már ki tudtam venni a Gödör körvonalait, és egészen olyan volt, mint egy barlang.

Ámélkodva forogtam körbe, hogyan képes a természet ilyet kialakítani? Talán tényleg az istenek műve? Mindenesetre, ha az istenek tényleg léteznek, akkor nekem itt kellene várnom, hogy eljöjjenek értem, különben "halál" borul az egész Félszigetre.

Mégis... a túlélési ösztönöm felülmúlta ezt a tudatot, és élelem, víz után kezdtem kutatni, de nem láttam semmit, és legyengültnek éreztem magam. Tehetetlenül huppantam le a földre, az arcom a kezembe temettem és mély lélegzetet vettem.

Szóval, gondolkodjunk. Mik a lehetőségeim?

Dehát, miket gondolok? Nekem ezt kell csinálnom. Itt kell ülnöm, és várnom, hogy áldozat legyek. Ezt kell tennem.

Nem tudtam, mennyi idő telt el. Percek, órák, napok? Teljesen elvesztettem az időérzékem ebben a gödörben... nappal van már kint? Vagy éppen éjszaka?

Anyára és apára gondoltam. Vajon meddig lesznek szomorúak miattam? Jó gyerek voltam? Büszkék arra, hogy méltósággal, könnycseppek nélkül ugrottam be ide? Vajon azt hiszik, hogy már nem élek?

Amikor kicsi voltam, olyan négy-öt éves, a nagymamám mindig azt mondta, hogy nagy dolgokra lehet hivatott.

Biztatott, hogy soha ne adjam fel az álmaim, és tartsak ki. Azt mondta: az élet sokszor lesz nehéz, és néha fel akarom adni. Néha választanám a halált, a könnyebb utat, és akkor kell igazán elkezdenem küzdeni. Azt mondta, az élet mulandó, egy szempillantás alatt elmegy. És magunk mögött már csak az üres teret fogunk hagyni, néhány emberben fájdalmat, akik majd az évek elteltével hozzá fognak szokni a fájdalomhoz, és elkezdenek szépen lassan megfeledkezni rólunk. Aztán már csak a semmi marad belőlünk.

Most megcáfolhatnám, hiszen én tisztán emlékszem a szavaira, a szeme színére, és mindenre, amit valaha tett értem. Viszont abban igaza van, hogy a fájdalom lassan megszűnik, vagy mi szokunk hozzá az ürességhez, amit hátrahagy.

Talán évekkel később már úgy fognak visszaemlékezni rám, mint az egykori lányuk, akik a nyomorúságos hagyatékuk miatt Áldozat lett, és nem magukat fogják okolni miatta.

Sokszor láttam apám szemében, hogy mardossa a bűntudat, amiért erre a sorsra jutottam. Magát hibáztatja, pedig csak az őseink hagyták ránk ezt a mesterséget.

Néha eljátszottam a gondolattal, hogy mi lehet a tengeren túl. Gyakran kimentem a partra, a sós víz illata, a homok, és a gyönyörű hullámok arra késztettek, menjek el messzire, fedezzem fel a világot! Olykor csak azon töprengtem, mi lenne, ha egyszer egy hajó kötne ki nálunk, aztán több száz. Még jó, hogy van egy fogadó a Félszigeten, akkor aztán menne sorunk! Aztán azzal a gondolattal játszadoztam, hogy a hajóról egy jóképű, tanult fiatalember száll le, és tér be hozzánk, hogy elvigyen jó messzire, világot látni, és szeressen.

Szinte éreztem a szabadság ízét a nyelvemen, a csontjaimban, és kitört rajtam a bezártságérzet.

Biztos voltam benne, hogy napok teltek el így.

A magány tudata emésztett belülről, a gyomrom korgott, és majd' meghaltam szomjan. Az istenek persze még sehol sem voltak. Émelyegtem, vízre lett volna szükségem, azonban ez az egyik olyan dolog, amire egy hegység kellős közepén nem fogok rátalálni.

Szóval maradt a gondolkodás, mint fő napi teendő, és az önsajnálat.

Úgy éreztem megbolondulok, egyedül voltam, és a sötétben furcsa rémképek jelentek meg előttem. Árnyak, akik arra várnak, hogy lehunyjam a szemem. Így hát ébren maradtam, ameddig csak bírtam. Tudtam, nem fog sokáig menni, hiszen étel és víz nélkül le fogok gyengülni sőt, már alig bírtam tartani a testem, és ez volt az a jel, ami azt mutatta, már nagyon is régóta vagyok itt, és senki sem akar megmenteni.

Az árnyjáték folytatódott előttem, és én elbűvölten néztem. Olyannyira belemerültem, egyre kevesebbet láttam belőle. A szemem magától csukódott le, hiába ordítottam belül, hogy ne, még ne, elárasztott a sötétség. 

Sziasztok! Remélem ez a fejezet is elnyerte a tetszéseteket! :) Várom a véleményeteket is!