Az elveszett birodalom (Befejezett)

14. Fejezet

A babonák életre kelnek.... Nem, az nem lehet!

Sosem hittem benne igazán, mindig csak rám erőltették, hogy higgyek benne, még választást sem adtak, most pedig egyszerűen életre kel! Hát, remek, mit ne mondjak!

- Hogy jutottál ki a hegyből? - halkan kérdeztem, már rég nem sétáltunk, megtorpantam.

- Kihoztak onnan. - óvatosan beszélt, mintha nem akarna még jobban megrémíteni.

- Kik és hogyan? - feszült voltam, nem sok választott el egy hiszti-rohamtól.

- Utat mutatott.

- Ki? - hangosabban, türelmetlenebbül kérdeztem.

- Hát, a hegység! - mutatott az ott nyugodtan, békésen terpeszkedő Pergum felé.

- A hegység... hát, remek! - hisztérikus volt a hangom.

- Téged választott. - melegen nézett rám.

- Nem! Nem, nem, nem és nem! - hátráltam. - Engem hagyjon ki a hegyed mindenből!

- Késő, Frances, ennek így kellett lennie. - nyugodt volt a hangja, ha nem lennék ennyire sokkos állapotban, még meg is nyugodtam volna.

- Hogy? - szinte suttogva kérdeztem.

- Téged választott, hogy emlékeztesse az embereket arra, kiket zsákmányolnak ki. Téged küldött, hogy végre elegünk legyen, és változtatni akarjunk. Te vagy a változás, aki megváltoztatja a világot!

Betelt a pohár. Kiborultam.

- Mondd meg a hegyednek, hogy rosszul választott! - szűrtem a fogaim között. - És hagyj békén, nem akarok többet erről hallani! - szögeztem le. - Nem vagyok semmiféle Kiválasztott, nem fogom megváltani a világot és nem is fogok ilyen őrült tervekben részt venni! Mindent meg fogok tenni, hogy megakadályozzalak... - elhallgattatott, méghozzá azzal, hogy megcsókolt.

Ellöktem magamtól.

- Hogy képzeled? - már szinte kiabáltam.

- Többet tudok, mint hinnéd, Frances! - büszkén mondta. - Tudom, hogy érzel irántam, és az orvos iránt is.

Hátat fordítottam, és elsiettem. Vissza-vissza tekintettem, de csak állt ott, és engem nézett.

Futni kezdtem, és meg sem álltam addig, ameddig beértem a városba.

Mégis milyen arcátlan dolog ez! Valakit így letámadni! Felháborító...

Hogy hogyan érzek iránta? Vonzónak találom, és ha nem lenne ennyire mániákusan rögeszmés, még talán többet is.

Ahogy az épületek között siettem, ismét rám tört az érzés, hogy valaki bámul. Körbenéztem, de szinte senki sem volt az utcán. Talán az ablakból nézhetnek? De ki tenné?

Előkotortam a zsebemből a térképet. A kezem remegett, így meg kellett állnom, hogy valamit lássak is belőle, de a gondolataim így is össze-vissza jártak, szóval dupla annyi időbe telt betájolni magam, mint egyébként.

Berontottam Cole házába, ott ült a kanapén a nappaliban, és valamit irkált a lapokra. Akkor nézett fel, amikor beléptem.

- Minden rendben? - kérdezte, ekkor jöttem rá, hogy úgy lihegek, mintha lefutottam volna a maratont.

- Nem, nincs. - ennyit bírtam kinyögni.

- Hol voltál? - felállt. - Jól érzed magad? Olyan, mintha sokkot kaptál volna... - megérintette a homlokom, és gondolkodó arckifejezés ült ki arcára.

- Jól, igen. Cole, valamit el kell mondanom! - próbáltam lenyugodni. - Ezek meghibbantak! Teljesen őrültek! Kiválasztottnak tartanak, aki majd más világot hoz! Őrültek! Tennünk kell valamit! - kiborultam, remegett az egész testem, és fáztam is. A hangom pedig nagyon hisztérikusan csengett.

- Ülj le, minden rendben lesz! - átfogta a vállam és a kanapéhoz vezetett.

Rám terített egy pokrócot, és kiment a konyhába. Mély levegőt vettem, aztán még egyet, és ezt addig csináltam, ameddig kissé meg nem nyugodtam, bár még így is remegtem.

Pár perc után egy csésze teával tért vissza.

- Köszönöm! - hálásan néztem rá, és a kezembe vettem a csészét. Melegség járt át tőle.

- Most pedig, mesélj el mindent!

A kanapén iszogattam az újabb csésze teám, miközben Cole vadul magyarázott a telefonjába. Valakivel éppen az imént beszélt Kiválasztott-hülyeségről és hevesen magyarázott.

Sikerült megnyugodnom, bár akárhányszor az elmúlt órákra gondolok, görcsbe rándul a gyomrom.

- Matt eljön, még ma. - tájékoztatott, miután befejezte a telefonbeszélgetést.

Bólintottam.

- Bántott téged? - kérdezte, a maga mellé eresztett kezét ökölbe szorította.

- Nem. - sóhajtottam. - Csak.. - elakadtak a szavaim.

- Csak? - sürgetően nézett rám.

- Csak megcsókolt. - sóhajtottam.

Arcán tisztán tükröződött a meglepettség, aztán a düh.

- Azt mondta, többet tud, mint gondolnám. - próbáltam valamivel elterelni a figyelmét. - Szerintem tudja, hogy mi... - megakadtam, kerestem a megfelelő szót. - összefogtunk. - halkan mondtam.

- Ó, remek! - még bosszúsabb lett.

- Sajnálom, én... csak segíteni akartam. - a földet néztem.

- Semmi baj, nem a te hibád. Amúgy is beszélned kellett volna vele. - legyintett és leült mellém. - Lenyugodtál?

- Igen, köszönöm...

- Ha azt mondom, hogy semmi bajod nem lesz, hinnél nekem?

- Azt hiszem... - bizonytalanul mondtam.

- És, ha rajtam múlik, hogy ne essen bajod? - fojtott hangon kérdezte.

- Akkor minden kétség nélkül hinnék neked. - szinte csak suttogtam.

- Olyan... más vagy. - olyan volt, mintha magának mondaná.

- Más? - kíváncsi voltam, hogy érti.

- Valamivel megfogtál, valamivel teljesen elvetted az eszem, és a mai napig nem tudok rájönni, hogy mivel. - megrázta a fejét, közben halványan mosolygott.

Elpirultam. Biztos voltam benne, hogy totál vörös lett az arcom. 

Sziasztok! Remélem ez a fejezet is elnyerte a tetszéseteket, várom a véleményeteket és nemsoká folytatás! :)