Az elveszett birodalom (Befejezett)

11. Fejezet

Összezavarodva feküdtem a vendégszobában, és bámultam a plafont.

Azt hiszem, ismét el kellene gondolkodnom az életemen, hogy milyen irányba halad.

Oké, Cole megcsókolt, aztán szabadkozva elsietett a "dolgozószobájába", és azóta nem is láttam.

Nekem mégis ez volt életem első csókja, és nem tudom olyan könnyen túl tenni magam rajta. Tudom, néha túl gondolom a dolgokat, mindig is ilyen voltam, mint anya.

Cole annyira kedves, és törődik velem, mintha tényleg számítanék valamit ebben a világban, és nem csak egy ember lennék a sok közül.

A letört perceimben - mint most is - a legrosszabb, legfájdalmasabb gondolatokkal teszek olajat a tűzre, hogy még rosszabbul érezzem magam.

Így futott át az agyamon, hogy nem csak azért teszi-e mindezt, mert bűntudatot érez a történtek miatt? Mármint, mi van, ha a cselekedeteinek semmi köze hozzám, hanem csak az emberiség kegyetlenségei miatt érez valamiféle bűntudatot, és ezzel próbálja a lelkét nyugtatni.

Nos, ettől az opciótól csak még rosszabbul éreztem magam.

Mellettem ott hevert az a három könyv, amit Alan kapott, mint egy jelző, hogy nekem most nem a szerelmi életemmel kellene foglalkoznom. Nem, mintha lenne ilyesfajta életem...

Mégis, olyan összezavarodottnak, olyan butának éreztem magam, hogy nem volt erőm, sem energiám ezzel foglalkozni.

A műanyag ablakon keresztül hallottam, ahogy egy bagoly huhog. Elgondolkodtam, vajon mennyi lehet az idő.

Aludni biztosan nem fogok tudni, szóval választhattam: vagy lekötöm a gondolataim, és olvasok, vagy továbbra is marcangolom magam a nemrég történtek miatt.

A nyomorúságos kedvem a második opciót választotta volna, mégis egy könyvért nyúltam. Nem tudtam volna elviselni még egy fájdalmas, megalázó variációt, amit kreálok a fejemben.

Másnap korán ébredtem. Rémálmomban valami követett. Éreztem, hogy jön utánam, és futok, ahogy csak bírok. Aztán ott volt az az oroszlán, aki haldoklott. Nem értem el hozzá, nem tudtam rajta segíteni...

És nem múlt el az az érzés, amit akkor éreztem. Mintha ebből az érzésből nem lehetne felébredni. Még mindig magamon éreztem valaki, vagy valami tekintetét, mintha folyamatosan lesné minden mozdulatom.

Kirázott a hideg.

El kellett kezdenem a napot, bár nem sok teendőt tudhatok magam előtt. Na, mintha az őrült Áldozat megakadályozása egy természeti katasztrófában nem lenne elég teendő...

Úgy kezdtem a napot, mint egy átlagos ember. Felöltöztem, rendbe szedtem magam, fogat mostam, arcot, aztán félve a konyhába indultam reggelizni.

Csend volt a házban, viszont ahogy közeledtem a konyha felé hallottam Cole hangját, ahogy beszél.

Vissza kellene mennem a szobába? Lehet, hogy vendége van...

De ő csak beszélt, és válasz nem érkezett, szóval beléptem.

- Aha... oké... majd találkozunk! - és letette a telefont.

- Jó reggelt! - köszöntem halkan, megfordult.

- Korán keltél. - jegyezte meg, és úgy vettem észre, mintha jókedve lenne. - Hogy aludtál? - újra a konyhapult felé fordult.

- Hm, egész jól. - füllentettem.

- Nézd, sajnálom, ami tegnap este történt, elragadtattam magam, remélem nem haragszol! - nem fordult felém, így nem láttam az arcát.