Az elveszett birodalom (Befejezett)

17. Fejezet

Pár órán belül virrad, de én még sötétben felértem a Pergum első kilátójára. Mintha csak így teremtették volna, hogy valaki majd nyugodtan kiálljon ide, és levesse magát a mélybe.

Hát, így kell, hogy végződjön.

Vajon egy ember mennyiszer bír beletörődni a halálba?

Gyakran felvetült bennem a kérdés az elmúlt pár nap során, hogy miért pont velem kell, hogy történjen? Én csak egy fogadós lánya vagyok, akik szegények voltak ahhoz, hogy bármit is adományozzanak.

Talán igaza volt Alan-nek, tényleg Kiválasztott vagyok, és valóban nagy dologra hivatott, de tévedett abban, hogy én vagyok az, aki össze fogja kapcsolni a két világot. Kapocs vagyok, igaz, a Pergum és a Félsziget kapcsa.

Én vagyok az, aki megakadályozza a romlott világ beszivárgását a tiszta Félsziget életébe, akik békében, szeretetben élnek egymás között.

Késznek kell lennem, hogy feláldozzam magam, hogy leugorjak erről a szikláról, és véget vessek mindennek. Biztonságban legyen a hazám, a szüleim és leendő testvérem.

Tényleg le tudnám tenni nyugodtan a fejem tudva, hogy a testvérem esetleg rabszolga sorsra jut? Vagy kifosztják a Félszigetet a hódítani vágyók, és nem marad semmijük? Tényleg tudnék ezzel a tudattal tovább nyugodtan élni?

Nem. Nem, ez nem én vagyok.

Egy élet mit sem ér több százért.

- Tudtam, hogy a könyvek olvasása után itt foglak találni! - a hang megijesztett, de nehezen tudott bármi is ebben az állapotban kizökkenteni.

- Miért vagy itt, Alan? - hangom sosem volt még ennél nyugodtabb.

- Azért, hogy megakadályozzalak ebben. - nem lépett hozzám közelebb. Jócskán a szélén álltam a kiállásnak.

- Nem fog sikerülni, ugye tudod?

- Elhatároztad, hogy leugrasz?

- Én nem erről beszéltem. Annyira egyszerű a gondolkodásod! - kuncogtam. - A robbantás nem fog sikerülni.

- Frances, az veled, vagy nélküled is meg fog történni. Mi másban hiszünk, mint te.

- Miben hisztek? - megvető volt a hangom.

- Abban, hogy új világ ébred majd egy napon. Egy tiszta világ.

- Nem lesz sosem tiszta, ezt te is tudod. Nem is volt soha.

- Már mindenki elfoglalta a területét, lezárultak a háborúk, a világ fejlődésnek indult, de ezt az istenek nem veszik észre! - gyorsan magyarázott.

- Tudod, ami egyszer elkezdődik, annak sosem lesz igazán vége. - a Cole iránt kezdett érzéseimre gondoltam, aztán arra, amit Mr. Elton-ról mondott. - Amint megérzik a hatalom szagát, nem fognak tudni ellenállni. - mintha nem is én mondtam volna.

Olyan volt ez, mintha egy mikrofon lennék csak. Nem én beszélnék, hanem valaki más használná a szám, a hangom, hogy elmondja, amit el kell.

- Mit tudsz te erről? - köpte a szavakat.

- Többet tudok, mint azt gondolnád. - már tisztán éreztem, hogy nem én használom a testem. Nem én formálom a gondolataimban a szavakat, hanem valaki más.

Engedd, hogy elmondjam neki, kérlek! - formálódtak a tudatomban a szavak. - Tudnia kell, meg kell védenünk a hazád, és az enyémet is!

Tudtam, hogy ki kommunikál velem, és minden félelmem elmúlt.

Hát persze! A hazája!

Ó, Freida! A hazád... a Pergum... nem robbanthatják fel!