Az elveszett birodalom (Befejezett)

15. Fejezet

Reggel izzadtan, csatakosan riadtam fel. Újra ugyanazt álmodtam. Ott volt az oroszlán, és én nem értem oda hozzá. Nem tudtam segíteni rajta.

Viszont, jobban aggasztott az a dolog, ami elől menekültem.

Vajon Alan volt az? Nem, nem hinném... előle nem futnék annyira kétségbeesetten.

Akkor meg mi a francot jelent?

Egy nap maradt a pótünnepségig. Egy.

A mai napon sok teendőm volt, mégsem bírtam felállni. Csak ültem az ágyon, és bámultam magam elé.

Anyára gondoltam, és apára. Vajon mit csinálhatnak most? Még mindig annyira szomorúak? Vagy már túl tették magukat?

Vad, remegő, iszonyatosan hangos robbanást hallottam. A fejemben, persze. Megugrottam, és ez adta a lendületet, hogy felálljak. Igazából úgy pattantam ki az ágyból, mintha tüskébe ültem volna. Zihálva álltam a szobában.

Ha a hegyet megbabrálják, ezt az őskori hegyet... nem biztos, hogy bírja majd... lehet, hogy összeomlik.

Matt szavai visszhangot vertek a fejemben. Nem történhet meg, hogy felrobbantják a hegyet...

Mi van, ha tényleg nem bírja? Több százan halhatnak meg, ha rájuk esnek a szikla darabok. Ártatlan emberek, akik csak az ókori egyezkedések miatt gondolkodnak úgy, ahogy.

Valójában vannak istenek? Vagy az a természetfeletti erő, amiről Alan beszélt? Aki, vagy ami kihozta őket a gödörből?

Hát, nagyon reméltem, hogy nincs, mert én vagyok a Kiválasztottja. És rám nem terhelődhet ekkora súly, nem bírnám el.

Lezuhanyoztam, ugyanis ma találkozok a polgármesterrel. Igen, a nagy, híres polgármesterrel. Cole szerint már-már királyként viselkedik.

Ez történelem. - legyintett. - Valójában csak hatalomra vágyik.

Megszárítkoztam, és felhúztam a farmerem és a szürke pólóm.

Hideg volt, pedig Cole bekapcsolta tegnap a fűtést. Most a konyhában járt-kelt.

- Jó reggelt! - halkan köszöntem.

- Neked is! Hogy aludtál? - barátságosan mosolygott rám.

- Hát, nem valami jól. - feleslegesen hazudnék, a szemem alatti karikák elárulnának.

- Nem lesz semmi baj a holnapi nappal, minden tiszta. - mélyen a szemembe nézett. - Már, ha emiatt aggódsz.

- Persze, igen, emiatt. - bólintottam.

És az első hazugságom ki is csusszant a számon. Ez a világnak ezen oldalának átka talán, olyan dolgokra késztet, amiket nem akarsz megtenni.

Mégsem beszélhetek neki az álmomról, ami azóta kísért, hogy első éjszaka nyugodtan aludtam itt. Még a végén bolondnak hinne, és mehetnék valami diliházba.

Pirítóst készített teával. Leültünk reggelizni, miközben mély csend volt köztünk.

- Kérdezhetek valamit? - törtem meg a csendet.

- Persze, csak tessék! - mondta két falat között.

- Hol vannak a szüleid? - ledermedt, majd lenyelte a falatot és keserű arccal nézett fel rám.

- Ők már... nincsenek velünk. - az asztalt nézte.

- Ó, sajnálom! - hirtelen hatalmas bűntudat járta át a testem.

- Nem nagy ügy. - motyogta, majd folytatta az evést.

És újra csend lett. Nem mertem többet kérdezni, nem akartam rossz vizeket felkavarni.

A városháza hatalmas épület volt. Sokkal nagyobb, mint nálunk. És persze gyönyörű, mint itt minden.

Az előcsarnok nagy volt, és elegánsan, de modernül volt berendezve. Cole céltudatosan lépdelt a nagy lépcsősor felé, én pedig trappoltam utána.

Két emeletet mentünk, amikor elfordult jobbra, és a folyosó végén lévő ajtón bekopogott. Nem láttam különbséget egy ajtó között sem. Egy szabad kiáltás után benyitott.

- Üdvözlöm, Mr. Elton! - Cole udvariasan köszönt. - Bemutatom Frances-t! - felém mutatott. Kedvesen mosolyogtam.

- Örülök, hogy megismerhetem! - állt fel Mr. Elton. - Mi járatban? Mi olyan nagyon fontos? - kérdezte még mindig mosolyogva.

- Tudom, rengeteg dolga van, de van egy halaszthatatlan problémánk! - Cole már hadarni kezdett, oda kellett figyelnem arra, amit mond, különben nem értettem volna.

- Hallgatlak benneteket! - újra leült a székébe az asztala mögé, kényelembe helyezte magát, és várakozóan ránk nézett.

- Tudja, hogy engem az elmúlt években különösen foglalkoztat a Pergum és a mögötte rejtőző birodalom, igaz? - Cole felvezette. Mr. Elton bólintott. - Még néhány kutatást is engedélyezett, amit külön köszönök. - alig vártam már, hogy a lényegre térjen. - És a kutatásaim eredménye azok lettek, hogy nagyjából húsz évente meg kellett ismétlődnie az élő áldozat bedobásának a Pergum-ba. Nos, tévedtem.

- Tévedett? - Mr. Elton meghökkent.

- Igen, ugyanis Frances-t felkereste egy élő áldozat, aki aligha lehet annyi idős, mint ő. - felém nézett egy pillanatra, bátorítóan mosolygott, majd folytatta. - Viszont, nem találtam róla semmiféle bejegyzést. - hatásszünetet tartott. - Ezért feltételezem, hogy kijutott.

- Ez... erre nem találok szavakat! - látszott, hogy ledöbbent, így gondolom az ő keze nem volt benne, vagy csak nagyon jól hazudik.

- Én sem találtam. - értett egyet. - Viszont, tudja, van egy kisebb csoportom, ami ezzel foglalkozik és meg tudtuk állapítani, hogy nem lehet kijutni a gödörből. Ahogyan Frances sem tudott.

- Ennek semmi értelmét nem látom... - ráncolta a homlokát.

- Viszont, most nem ezért vagyunk itt. Ez a bizonyos fiú, Alan felkereste Frances-t, hogy álljon melléjük egy eszement tervben.

- Miféle tervben? - Mr. Elton kényelmetlenül mozgolódni kezdett a székben.

- Mr. Elton, azt szeretném Önnek jelenteni, hogy egy kisebb túlélő csoport, akik kiszabadultak a hegységben lévő gödörből, fel akarják robbantani a Pergum hegységet. - jelentette ki igényesen megfogalmazva, teljesen nyugodtan közölve Cole.