Az elveszett birodalom (Befejezett)

6. Fejezet

Fél órával később már a saját konyhámban álltam, és teát készítettem magamnak.

A csend, ami körülvett, egyszerre volt nyugtató és zavaró. Olyan, mint a vihar előtti csend, vagy a vihar utáni... kétes érzéseim voltak.

Tudtam, nem jöhet minden rendben ilyen hirtelen. Azt sem tudtam, milyen nap van, vagy hány nap telt el, ameddig a gödörben voltam. Minden olyan zavaros volt, és nem akart tisztulni a kép.

Elkészítettem a teát, és az ablakpárkányra ültem. Lágyan sütött a nap, melegítette a bőröm. A tizedik emeleten volt a lakásom, egy eldugott lakótelepen. Csak az út másik felére láttam le, olyan ráérősen ballagtak az emberek, hogy elkezdett szétáradni bennem a nyugalom. Mi történhetne velem, amikor az emberek ilyen nyugodtan sétálgatnak?

Tudtam, hogy le kell nyugodnom, a teámat kortyolgatva egyre közelebb kerültem hozzá. Rá kellett jönnöm, hogy ugyan más világba kerültem, de nem egy rossz világba.

Azt mondta a férfi, aki még a nevét sem mondta el, hogy fél 5-kor kezdődik az ünnepség, ami a város főterén lesz. Kaptam egy térképet, amin be vannak jelölve a fontos helyek, és a lakásom is.

Ahogy a rejtélyes ünnepségre gondoltam, görcsbe rándult a gyomrom. Nagyot kortyoltam a teámból, és kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak.

Fran, nem fognak ledobni egy szikláról, nyugi! Kétszer nem történhet meg veled ugyan az!

Lélekben történő bátorításom süket fülekre talált, a teáscsésze remegett a kezemben.

A nappaliban lévő falióra fél négyet mutatott. El kell kezdenem készülődni, hogy időben odaérjek. Nem tudom, itt hogy mennek ezek az ünnepségek, mindenesetre nem akartam rögtön késéssel kezdeni az ittlétem.

Aprócska fürdőszobám volt, de legalább az enyém. A zuhanyból jó meleg víz jött, ami kissé ellazított. Törölközőben álltam a tükör előtt. Az arcom sápadt volt, a szám kiszáradt, a kék szemem mélyen ült, a szőkés hajamból a vállamra csöpögött a víz.

Miután megtörölköztem a szobámba mentem. Egész otthonos volt. Egy egyszemélyes ágy volt a kis ablak alatt, mellette szekrény, és ezek előtt egy íróasztal. A szekrényhez léptem, és kinyitottam. Pár ruhadarabon kívül szinte semmi sem volt benne.

Szóval, mit vegyek fel?

Fogalmam sem volt, hogy mi az illendő ide, és mit szoktak viselni, ezért kipakoltam az összes ruhát, ami a szekrényben volt.

Farmerek, és különböző felsők terültek el az ágyamon, én pedig elkezdtem válogatni. Tanácstalanul huppantam le az ágy szélére, a tenyerembe temettem az arcom, és nagyot sóhajtottam, amikor csengő hangját hallottam. Felkaptam a fejem, és egy percre megdermedtem. Aztán újra hallottam. Felpattantam, és felkaptam a fürdő ajtajára akasztott fehér köntöst.

Bizonytalanul nyitottam ki az ajtót résnyire, majd amikor megláttam a férfit, aki idehozott, nagyobbra nyitottam.

- Gondoltam ezt még beadom! - egy szatyrot tartott magasabbra.

- Ez mi? - kérdeztem kíváncsian, miközben átnyújtotta nekem.

- Biztos voltam benne, hogy nincs olyan ruhád, amibe az ünnepségre jöhetnél, szóval gondoltam hozok neked! - mosolygott. Zavarba jöttem.

- Köszönöm, ez igazán kedves! - próbáltam közvetlenül mosolyogni.

- Hát, akkor majd ott találkozunk! - ezzel megfordult, és elment.

Bezártam az ajtót, aztán visszamentem a szobába. Még nagyobb zűrzavar keletkezett a fejemben. Miért hoz nekem egy idegen ruhát? Miért akar ennyire segíteni? Ennek is van egy hátsó szándéka, vagy csak tényleg segíteni akar?

Miért vagyok ennyire paranoiás? Csak segít, és kész!

A szatyorból egy zöldes-kékes színű ruhát vettem ki, amin fehér pöttyök voltak, és barna öv volt belefűzve.

Szépnek találtam, az anyaga selymes volt. Gyorsan felkaptam a fehérneműm, és felpróbáltam a ruhát. Mintha rám öntötték volna. Nem tudom, hogy lehet egy idegennek ennyire eltalálni a méretet, de neki sikerült, tökéletes volt a ruha.

A szatyor alján még egy cipő is lapult. Amikor kivettem, a szám tátva maradt. Egy magassarkú cipőt tartottam a kezemben, hasonló barna színűt, mint az öv.

Óvatosan bújtattam bele a lábam, a tükörhöz sétáltam, közben egyensúlyoztam, hogy ne essek el. Még sosem volt ilyen cipő a lábamon, pedig a Félszigeten sokan hordtak ilyen cipőt, de én mindig is távol tartottam ezt magamtól, nem éreztem, hogy én lennék.

A tükörben viszont meglepett, amit láttam. A ruha kiemelte az alakom, a cipőtől mintha hosszabbnak tűnnének a lábaim, és a hajam is hullámokban száradt meg. Életemben talán most vagyok magammal száz százalékban elégedett.

A nappaliban lévő falióra mutató mintha fénysebességgel mozognának, máris indulhattam. Az ajtó kulcsát a ruha apró, rejtett zsebébe dugtam, a térképet a kezemben tartottam.

Tanultam az iskolában a térkép használatát, most mégis a stressz alatt mintha még ez is nagy feladatnak tűnne.

Ahogy kiléptem az utcára hűvös szellő csapott meg. Lehet nem ártott volna valami pulóvert is hozzá csapnia az idegennek a ruhához....

Az utcán szédelegtek az emberek, mégis olyannak tűntek, mintha lenne céljuk, ahová tartanak.

Nem követtem őket, a térképre hagyatkoztam. Nem bízhatok ennyire az emberekben, eldöntöttem. Egy idegen világban csak magamra számíthatok.

Végigmentem az utcán, befordultam a sarkon, arra mentem, amerre kellett. Egyre több ember jött velem szemben, mellettem, mögöttem, és olyan árvának, magányosnak éreztem magam, nem ismertem senkit.

A tér borzalmasan nagy volt, sokkal nagyobb, mint a térképen látszik. Talán kellett volna egy külön térkép a térről.

Próbáltam keresni azt a két ismerős arcot, az orvost, és a kísérőm.

Tanácstalanul megálltam az egyik pad mellett, és arra néztem, amerre a tömeg. Egy emelvény állt pár méterre tőlem, ahol öltönybe öltözött férfiak izegtek-mozogtak. Mikrofon volt felerősítve egy állványra, pár perc elteltével megtelt a tér, egy óra hangosan ütött. Összerezzentem, és a férfiakra néztem.

- Hölgyeim és Uraim! Az idei ünnepséget ezennel megnyitom! - szólt bele a mikrofonba egy nő bársonyos hanggal.

Tapsvihar tört ki körülöttem.

Megugrottam, amikor valaki megérintette a vállam, Cole lépett mellém.

- Végre megtaláltalak! - mosolya őszinte volt. - Sikerült megtalálnod a szállást? Sajnos a barátom nem tudott érted menni... - döbbenetem mosollyal próbáltam leplezni.

- Igen, sikerült. - ennyit tudtam kinyögni.

- Remek, ennek örülök! - ismét mosoly terült el az arcán. Most, hogy nem volt fehér orvosi ruhában, hanem öltönyben, nyakkendővel, határozottan jobban nézett ki. Tetszett. - Szerveztem neked egy kis műsort! - tette hozzá.

- Miféle műsort? - gyanakvóan néztem rá.

- Meg fog említeni a polgármester a beszédében. - rántott vállat. - Az embereknek tudniuk kell, hogy miféle dolgok történnek a tudtuk nélkül. - már egyáltalán nem látszott rajta a jókedv.

- De... - félbeszakított.

- Neked csak annyi lesz a dolgod, hogy mosolyogsz, ha valaki rád néz. - nyugtatott meg.

- Rendben. - bólintottam.

- Ne aggódj, nem fogunk bedobni a sziklába! - ismét viccelődni próbált, de fancsali képet vágott.

- Remek. - nyögtem fel.