Az elveszett birodalom (Befejezett)

4. Fejezet

Furcsa dolog lehet a halál. Amikor kezdesz magadhoz térni, akkor a tested teljesen belesimul valami puha dologba, talán a felhőkbe a mennyországban. És a halálnak furcsán sütemény illata van...

Nem tudom mi a furcsább, hogy sütemény illatot érzek, vagy hogy korog a gyomrom?

És ezután a gondolat után kezdtem el nyitogatni a szemem. Homályosan láttam, párszor még pislognom kellett, hogy kitisztuljon a látásom, és akkor is erős fény vakított el.

Talán még soha életemben nem láttam ilyen erős fényt, csak olvastam róla.

- Rendben, felébredt! - mély férfi hangot hallottam. - Hallasz engem? - a látóterembe most egy arc férkőzött be. Bólintottam. - Mi a neved? - intézett felém még egy kérdést.

- Frances. - meglepődtem az érdes, rekedt hangom hallatán.

- Jól van, Frances, minden rendben lesz! - a hangja nyugtatóan hatott rám.

- Hol vagyok? - kérdeztem, és fel akartam ülni, de túlságosan szédültem.

- Kórházban vagy, minden rendben lesz! - ismételte. - Basszus, azt hittem erről már leszoktak! - most máshoz beszélt.

- Már több, mint 20 éve nem volt ember a kapuban. - egy másik férfi védekező hangját hallottam.

- Meg is halhatott volna, ez kínzás! - csattant fel. - Kérsz egy kis vizet? - újra hozzám beszélt.

Bólintottam, majd valamit állított az ágyamon és feljebb kerültem. Műanyag poharat emelt a számhoz, én pedig mohón ittam ki az utolsó cseppig.

- Ennyi elég lesz egyelőre! - mondta nevetve.

Most, hogy már nem vakít el egy lámpa sem, és félig ülő helyzetben vagyok, több mindent látok.

Először is a férfi barna haján akadt meg a szemem, ami hátra volt fésülve, fehér köpenyben volt, fiatalnak néztem, a vonásai viszont kemények voltak.

Aztán körülnéztem kicsit a helyiségben. Minden fehér színben tündökölt, de nem olyanban, mint nálunk, ez makulátlan, rikító fehér volt. Csempézett, és egy ágyban feküdtem, a bal karom bekötözve, a másikból infúzió lógott ki. Ha ilyen orvosi beavatkozásra a Félszigeten kerülne sor, valószínűleg elfertőződne a kezem a tű miatt.

- Hol vagyok? - kérdeztem ismét, és reménykedtem, hogy ezúttal már konkrétabb választ fogok kapni.

- Newland-ben. - válaszolt mosolyogva.

- Szóval... akkor nem haltam meg? - mihelyst kimondtam a kérdést, borzasztóan butának éreztem magam.

- Nem - elnevette magát - és, ha rajtam múlik nem is fogsz. - fejezte be.

- Olyan sok mindent nem értek... - sóhajtottam.

- Mindent a maga idejében meg fogsz tudni, de most pihenned kell! - mondta. - A sütit nyugodtan edd meg, és még hozatok neked valami ételt és vizet is. A mosdó az az ajtó, ott! - mutatott a fehér ajtóra. - Remélem hamar rendbe jössz! - rám mosolygott, majd kisétált.

Miután becsukódott mögötte az ajtó hangosan elengedtem egy hűha megjegyzést, és közben a szám is tátva maradt. Szerintem maradnia kellett volna, hiszen most valószínűleg sokkos állapotba fogok kerülni.

Newland? Komolyan? Találóbb névre nem futotta?

De, várjunk csak! Ez... ez itt egy más világ. Akkor mégis csak igazam volt! Van még világ a Félszigeten kívül! És kiszabadultam abból a visszamaradott pokolból.