Az elveszett birodalom (Befejezett)

18. Fejezet

Ma van az Ünnepség. Idén már nem görccsel a gyomromban ébredtem, és nem rettegtem, hogy ledobnak a Pergumba.

Nyújtóztam a nagy és puha francia ágyon. A nap melegen sütött be az ablakon. A földszintről sült tojás és szalonna illata csapta meg az orrom. Mosolyogva vettem fel a selyem köntösöm és mamuszom, és leballagtam.

A konyhában Cole a szekrényben kutakodott. Melegítő nadrágot viselt, pólót nem. Kidolgozott felső testének látványa most is bizsergető érzéssel töltött el.

- Ó, jó reggelt! - köszönt meglepetten, amikor megfordult, hogy kitegye a tányérokat. - Hogy vagyunk ma? - odasietett hozzám, lágy csókot hintett ajkamra, és megsimogatta már-már dudorodó pocakom.

- Csodásan! - mosolyogtam.

Segítettem megteríteni, és reggeli után, ami korai ebéd volt, elkezdtünk készülődeni az Ünnepségre.

Egy év alatt sok minden változott.

Cole úgy döntött velem jön. Newland-be semmi sem kötötte, csak a szándék, hogy életeket menthet meg orvosként. Nos, a Félszigetre elkelt már egy jó orvos.

Összeházasodtunk, és az első gyermekünket várom.

Én a Fejlesztési Hivatal igazgatónője lettem. Sok ötletem van még, hogy hogyan tudnánk a Félszigetet olyan hellyé tenni, ahol nem kell semmiben hiányt szenvednünk.

Hajókat építünk, és küldünk külföldre, árukat vásárolunk, de sosem tudják meg, hogy hová megy a hajó.

Védettek vagyunk, egy burokban élünk, ahonnan bármikor elmehetnek, és csak a jó szándékúak térhetnek be.

A Félsziget úgy virágzik, mint még soha.

És én boldog vagyok, mint még soha.

Halványkék ruhát vettem fel, fekete topánnal. Hajam egy kontyba tűztem, és elindultunk Cole-lal kézen fogva a fogadó felé.

Anyám elveszített egy gyereket, de kapott helyette egy másikat - engem. Hiszen engem igazából sosem veszített el, mindig ott voltam a Pergum túloldalán, de a testvéremet sajnos igen.

Mégis felvirult az arca, akárhányszor meglátott.

Sosem felejtem el, ahogy zokogva tartott a karjaiban az érkezésünk napján. Szerencsésnek éreztem magam, teljes a családom, boldog vagyok, semmi sem fenyeget...

Egy olyan életet éltem, amiben boldog voltam, olyan helyen, ahol szerettek, tiszteltek, és békében éltek egymással.

Így lett a Félszigetből Freida Szigete.

Hát elérkeztünk ennek a történetnek is a végéhez. Kissé szomorú vagyok, hiszen ezt a történetet is szerettem írni. 

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta, és a kedves kommenteket is, amik nagyon jól estek! 

Remélem a következő történetemnél is velem tartotok majd, és az is legalább ennyire fog majd tetszeni! :)