Az elveszett birodalom (Befejezett)

2. Fejezet

Ma ünnep van. Ilyenkor mindenki felveszi a legszebb ruháját, süt-főz, és készül a délutáni Áldozatra.

Azt hiszem, ez az a nap, amit a legkevésbé sem vártam életem során.

Mindenesetre elmentem a ruhaszalonba, és elhoztam a ruhám, amit mára készítettek nekem. Az utca kihalt volt, még mindenki bent sürgött-forgott a házban, vagy csak ülnek a foteljükben, és lelkileg felkészülnek a délutánra.

A fogadó ezúttal is üres volt. Visszhangoztak a lépteim, ahogy oda ballagtam a lépcsőhöz, és felmentem a lakrészünkhöz. Anyám lent tevékenykedett, a makulátlanul tiszta padlót súrolta újra, amit ezen a héten sem fog senki összepiszkolni.

Nem megy a fogadónk, ennek főként az az oka, hogy ide nem jönnek látogatók. Én igazából azt sem tudom, van-e föld a világon ezen a félszigeten kívül, jöhet-e egyáltalán bárki? Viszont ebbe születtem bele, ahogy anyám is, és az ő anyja is, és így tovább, muszáj ezt csinálnunk.

Kis közösség, de mindenki tudja a dolgát. És nem szokás, hogy bárki is változtasson ezen. Vannak gyógyítók, pékek, gazdák, és a felső rétegek, akik a pénzügyekkel foglalkoznak, vagy a félsziget rendjére vigyáznak, és ítélkeznek a bűnösök felett.

Így néz ki a mi társadalmunk, és az én családom a legalján van.

Fogalmam sem volt, mit kéne sunyiba magammal vinnem. Már persze, ha túlélem a dolgot.

Ez a nap halálos ítélet számomra, ugyanis Áldozat leszek.

Úgy mondják, minden népnek megvannak a maga mítoszai, legendái, és szokásai, bár kételkedem benne, hogy vannak más népek. A mi népünk szokása, hogy Áldozatot adunk a jövőnkért. Isteneket tisztelünk, akik segítenek meggyógyulni, esőt és napot adnak nekünk, életet adnak, és néha vesznek is el cserébe. És mi ezt megköszönjük, mert a hálátlan népeket eltörlik a világunkról.

Ilyenkor minden család, aki egy-egy foglalkozást képvisel, Áldozatot ad a Hegységnek- én csak így hívom. Mi már kifogytunk abból, amit hálánk jeléül adni tudnánk, és ilyenkor jön a gyermek. Igaz nem vagyok már kicsi, de még nem töltöttem be a tizennyolcadik esztendőm, úgyhogy nyugodtan beugorhatok a gödörbe, és az életemet adhatom az otthonomért.

Persze, ez így tökre fair.

Amikor az ember tudja, hogy meg fog halni, akarva akaratlanul visszatekint az életére. Én próbáltam ezt a végsőkig húzni, egyszerűen nem akartam szembesülni azzal, hogy meg fogok halni, hogy ennyi volt, vesztettem.

Mégis, a felismerés oly' rémes volt, hogy szavakba nehéz lenne foglalni.

Azt mondják, halálunk előtt lepereg előttünk életünk filmje, és én próbáltam összerakni azt a filmet, amit majd látni fogok.

Egy csecsemő születik meg a fogadó emeletén, az anya nem is fogja vissza kiáltásait, úgysem hallja senki, üres az épület. Aztán egy totyogó kislány, amint a fogadóban játszik, nem mosolyog rajta senki, hiszen nem látják szemek. Az anyja büszke rá, amikor befejezi tanulmányait, és kimondhatja, hogy fogadó lány lett. Apja szemében düh lángol, amikor lánya visszautasítja a házasságot, mert a pénzügyes pasas túl idős, idősebb az apjánál, és mert nem szereti. Anyja próbálja meggyőzni: a szerelem csak illúzió! De a lány nem hallgat rá, mesebeli szerelmet akar, mint az esti mesékben vannak, de nem találja, a fiúk túl kapzsik. Aztán minden napját ugyan úgy éli át, eszik, iszik, várja, hogy egy árva lélek betévedjen a fogadóba, álmodozik, hogy majd egyszer jobb élete lesz, családja, gyermekei, akiknek nem kell szűkölködni ruhákban, élelemben, semmiben. Mindeközben felnő, nő válik belőle, egy vonzó, csinos nő. És mégis hol végzi? Egy átkozott gödörben!